Brüsszeli kukoricázás

Intervenciós kukoricaügyben olyan – rendkívülinek mondható – események történtek az elmúlt egy-két hónapban Brüsszelben, amelyek a csatlakozás óta nem fordultak elő, és eddig a magyar agrárpiaci szereplők legrosszabb álmaiban sem merültek fel. Az Európai Bizottság tulajdonképpen erőszakkal kényszerít a gabonaágazati vállalkozásokra jórészt teljesíthetetlen felvásárlási követelményeket. Hiába történtek meg az ősszel a szokásos egyeztetések, a változtatások úgy lépnek életbe, hogy az unió nem végeztette el a szükséges hatásvizsgálatokat, és a felkészülésre sem hagyott időt. A gazdálkodók a kukoricát még tavasszal elvetették, a szigorítások pedig a mostani betakarítás kellős közepén, a novembertől induló új intervenciós ciklus előtt néhány nappal lépnek életbe.

A helyzet azért súlyos, mert a szigorúbb minőségi előírások – habár azok minden tagállamra vonatkoznak – tulajdonképpen Magyarországot érintik igazán. Az elmúlt két évben ugyanis az 5-6 millió tonnás hazai intervenciós felajánlás a teljes uniós készlet 80 százalékát tette ki. Ezért rendkívül furcsa, hogy Brüsszel a javaslat kidolgozásakor és megtárgyalásakor a magyar érdekeket szinte teljesen figyelmen kívül hagyta.

Ez az unió nem az az unió – fogalmaznak a hazai agrárvállalkozások a 2004-es csatlakozás óta bekövetkezett EU-s agrárszabályozási változásokra utalva. A meghatározó ágazatokat sorra elérő reformok a korábbi állapothoz képest kedvezőtlenek a piaci szereplők számára, de Brüsszel az egyeztetésekkor legalább nem alkalmazott diktatórikusnak tűnő módszereket. A mostani kukoricaügyben tanúsított hajthatatlan EU-viselkedés viszont a magyar gazdálkodók körében bizalmi válságot idézhet elő. Egyúttal önmagában is megcáfolja az uniós agrárszabályozás stabilitását és kiszámíthatóságát sulykoló eddigi brüszszeli dogmákat.

Félreértés ne essék, mindenki tudja, hogy a hazai agrárvállalkozások – piacidegen módon – két éve kifejezetten EU-intervencióra termeltek. Ez azonban nem jogosíthatta volna fel Brüsszelt arra, hogy ad hoc módon, lóhalálában módosíttassa az ügyben nem érintett tagállamok többségével a felvásárlási kritériumokat, amelyek aztán az EU-rendszerből egyik napról a másikra kiszorítják a magyar áru 50-80 százalékát, de legalábbis leárazzák azt. Az uniónak jelentős (tárolási) költséget okozó problémát – hasonlóan más ágazati reformokhoz – átfogó koncepció alapján kellett volna megoldani, ezért is érthetetlen, hogy Brüsszel miért nem e módszert választotta. Egyes szakértők a gyorsítást Románia januári csatlakozásával indokolják, mivel a mostani minőségi szigor nélkül a tonnánként 101,31 eurós vonzó felvásárlási ár ott is több millió tonna tengerit csalhatna az intervencióba.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a rendkívül élénk nemzetközi kereslet az idén előreláthatólag kompenzálja az EU-változtatások kedvezőtlen (ár)hatásait. Bár a 7,5-8,2 millió tonnás termésből 4-5 millió tonna felesleg képződhet, az exportérdeklődés az intervenciós ár feletti szinten, 27–29 ezer forinton tartja a hazai tonnánkénti piaci árakat.

A magyar kormány ennek ellenére a napokban levélben tiltakozott Brüsszelnél a minőségi módosítások miatt, bár nyugodtan feltehető a kérdés, miért nem volt erélyesebb a hazai fellépés az augusztus óta tartó döntés-előkészítési folyamatban. A korábbi hallgatás vaskos agrárdiplomáciai hibának tűnik, még akkor is, ha az azóta végbement „irányváltás” nyomán a kormány most már attól sem riad vissza, hogy az Európai Bírósághoz forduljon. Ez azonban nem jelentene azonnali gyógyírt azoknak, akiket a módosítások nyomán esetleg árveszteség érne: bár minden mértékadó jogi vélemény szerint mi nyernénk pert Brüsszellel szemben, az intézkedés miatti kártérítési igényeket csak a két-három év múlva várható bírósági döntés után lehetne beadni.

A szerző a Világgazdaság munkatársa