Elhibázott stratégiák – a környezet visszavág
A politikusok széles körben figyelmen kívül hagyják az érvényre jutó trendeket. A kormányok nem arra szerveződnek, hogy ezekkel szembenézzenek, a lényegüket illetően gyakran ökológiai természeti válságokat a háború és a diplomácia ósdi stratégiáival igyekeznek kezelni. A helyzetet jól példázza Szudán Darfúr tartománya. A szörnyű konfliktust katonai fenyegetéssel, szankciókkal és általában a háború vagy a békefenntartás eszközeivel igyekeznek kezelni, holott az összetűzéseket – minden kétséget kizáróan – a végletes szegénység váltotta ki, amelyet a 80-as évek óta – lényegében máig – tartó szárazság tett elviselhetetlenné. A tartománynak vízstratégiára, nem pedig katonai stratégiára lenne szüksége. A veszélyeztetett hétmillió fős lakosság nem tud életben maradni, ha nincs esély növénytermesztésre és az állatok itatására. Az ENSZ-ben ezzel szemben csak szankciókról és hadseregekről vitatkoznak, a béke legkisebb reménye nélkül.
A vízhiány a világ számos térségében vált a gazdasági fejlődés legfőbb gátjává. Gázában a vízellátás válsága okoz betegséget és szenvedést a palesztinok körében, és az Izraellel szembeni ellenségesség egyik fő okát is ebben kell keresni. Mégis milliárdokat költenek a térségben bombázásra, miközben alig történik valami a vízhiány enyhítésére.
Kína és India szintén súlyosbodó vízválsággal és ennek rettenetes következményeivel kényszerül szembenézni a következő évek során. A két óriásnak a felemelkedése 40 évvel ezelőtt indult, a mezőgazdasági termelés növelésével és az éhínségek kiküszöbölésével. Ennek feltétele volt azonban, hogy milliószámra ássanak kutakat, és az elérhető készleteket öntözésre használják fel. Azóta veszélyes ütemben süllyed a vízszint, mert a tartalékokat gyorsabb ütemben szivatytyúzzák ki, mint ahogyan az eső azokat pótolni tudja.
Az öntözést és a háztartási célokat fedező folyók vízhozama is sokfelé változik, mert az azokat tápláló gleccserek a globális felmelegedés folytán gyorsan olvadnak. A hegyekben eső hó korábban olvad, így nyárra innen már alig várható utánpótlás a folyók számára. Mindez hozzájárul a Kínát és Indiát fenyegető jelenlegi vízválság további elmélyítéséhez.
Kockázatokkal az Egyesült Államoknak is szembesülnie kell. A közép- és a délnyugati államok már hosszabb ideje szenvednek a szárazságtól, ami szintén visszavezethető a hosszú távú felmelegedésre. A jelentős mezőgazdaságú államokban egyre jobban rászorulnak a hatalmas föld alatti vízkészletek kiaknázására, amelyeket máris fenyeget a túlzott szivattyúzás.
Hasonlóan az olaj- és gázellátáshoz – ahol a hiányos kínálat felhajtotta az árakat –, a jövőben a világ számos térségében az élelmiszerárakat is megemelik a környezeti terhelés következményei. Az Egyesült Államokban, Európában és Ausztráliában tapasztalt idei hőhullám, szárazság és más hatás miatt a búzaárak évtizedek óta nem tapasztalt szintre emelkedtek. Így a környezeti nyomás immár közvetlenül érinti a jövedelmeket és a megélhetést világszerte.
Amint globálisan tovább növekszik a népesség, folytatódik a gazdasági expanzió és az éghajlatváltozás, egyre nagyobb szárazságokkal, hurrikánokkal, tájfunokkal, El Nino jelenséggel, hőhullámokkal, vízhiánnyal és fajtakihalással fogunk szembesülni. A korábban puha feltételnek tekintett természeti környezet a XXI. században kemény, stratégiai szemponttá válik, ennek alapvető igazságait azonban a kormányaink továbbra sem érzik. Akik éhezésről és környezeti válságról beszélnek, azokra úgy tekintenek, mint zavaros fejű „moralistákra”, szemben a „keményfejű realistákkal”, akik a háború és a béke ügyében illetékesek. Ez nonszensz, mert az úgynevezett realisták egyszerűen nem értik meg azoknak a feszültségeknek az eredetét, amelyek ma a világszerte sokasodó válságokhoz vezetnek.
A kormányokban mindenütt külön tárcát kellene létrehozni a fenntartható fejlődés kérdéseinek a kezelésére, amelynek teljes kapacitásával a környezeti változások és az emberi jólét közötti kapcsolatokat kellene menedzselnie. A mezőgazdasági minisztériumok nem tudják majd kezelni a fenyegető vízhiányt, az egészségügyi tárcák önmagukban nem tudnak harcba szállni a felmelegedést kísérő fertőzésekkel és járványokkal. A környezetvédelmi minisztériumok nem tudnak mit kezdeni az erdőket és az óceánokat fenyegető terheléssel és a szélsőséges időjárás egyéb következményeivel. Új, széles jogkörű minisztériumokat kellene létrehozni az éghajlatváltozás, a vízhiány és az ökoszisztéma más válságainak a kezelésére.
Globális szinten a világ kormányainak végre meg kellene érteniük, hogy az éghajlat, a környezet és a biológiai változatosság védelméről az utóbbi években aláírt egyezmények legalább olyan fontosak a globális biztonság szempontjából, mint a háborús övezetek és a válsággócok, amelyek a híradások főcímeit, a közvéleményt és a költségvetési szempontokat uralják. Ha a kormányaink a fenntartható fejlődés kihívásaira összpontosítanának, akkor a jelenlegi válságoknak (mint amilyen Darfúrban kialakult) sokkal könnyebben véget tudnának vetni, és megelőzhetnének számos jövőbeni krízist.
A szerző a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora
