Globális gazdaságpolitika

Érdekes, hogy a két statisztika publikálását nem követte az elmúlt években megszokott gazdaságpolitikai erőgyakorlat, amikor is amerikai szenátorok védővámokkal való fenyegetéssel igyekeztek Kínát rávenni devizájának felértékelésére. Az amerikai–délkelet-ázsiai árfolyamvita középpontjában az áll, hogy az alulértékelt devizájú ázsiai országok olcsó exportjukkal elöntik az Egyesült Államokat, ezzel rontják annak külkereskedelmi egyensúlyát, és amerikai munkahelyek ezreit szüntetik meg. Az ázsiai veszedelem elleni védelem élharcosaként fellépő hozzáértő amerikai szenátorok véleményét sokáig nem befolyásolta az a lehetőség, hogy a fenti folyamatok mögött más okok húzódhatnak meg, mint egyszerű árfolyam-diszparitás.

Termelés és fogyasztás, kivitel és behozatal között ugyanis nemcsak a fenti viszonylatban van folyamatos egyenlőtlenség, hanem a világ többi régiója között is bizonyos feladatmegosztás áll fenn. Dél-Amerika nyersanyagban gazdag országai például jelentős mennyiségű inputot szállítanak a termelésre specializálódott Ázsiának, Európa pedig technológiát és beruházási javakat visz ugyanoda. A külkereskedelmi mérleg többlete mellett tőkemérlegtöbblettel is rendelkező nagy exportőrök – árutermelők és nyersanyag-kitermelők egyaránt – megnövekvő devizatartalékaikat a túlfogyasztó országok tőkepiacaira áramoltatják vissza, lenn tartva az ottani kamatokat, üzemanyagot öntve a globális pénzügyi rendszerbe is.

Az ilyen feltételek mellett „bemerevedni” látszó külső egyensúlyi folyamatok, amelyek a világ többi részén is meglepően stabilan beálltnak tűnnek, egy új, globalizált világrend képét festik le, ahol a nemzetközi munkamegosztás számottevő méreteket ölt, ennek következményeként az áruk, szolgáltatások, valamint a mögéjük rendelt termelési tényezők, azaz a munka és a tőke a régiók, országok között viszonylag szabadon áramlanak. A piaci alapú világgazdaság az egyetlen, összehangolt egység felé halad, az integráció olyan fokát érve el, mint az eddig csak nemzeti, esetleg európai uniós keretek között volt elképzelhető. Talán lassan annyira érdemes azt a kérdést feltenni, hogy az USA külkereskedelmi egyenlegének mekkora hiánya, mint azt, hogy London és vidéke mekkora deficitet fut Nagy-Britannia többi részével, illetve hogy Vas megye Magyarország többi része felé „nettó exportőr” vagy „nettó importőr”? Részben igen, hiszen a multinacionális nagyvállalatok belső termék- és szolgáltatásforgalma, valamint a kis- és középvállalatok közvetlen bekapcsolódása a nemzetközi áru- és szolgáltatásforgalomba relativizálja a helyi piacok, helyi gazdaságok fontosságát. A nemzeti gazdaságoknak természetesen saját devizájuk és önálló gazdaságpolitikájuk miatt – az őket ezernyi szállal összefonó kereskedelmi kapcsolatok, valamint a mögöttes tőkepaci folyamatok ellenére is – saját mozgásterük, saját döntéseik, saját érdekeik vannak. Ugyanakkor a nemzeti gazdaságpolitikáknak is figyelembe kell venni, hogy ez az önállóságuk a globalizált világ rájuk szabta kényszerpályája miatt sok esetben nagyon korlátozott, illetve hogy kölcsönös együttműködés nélkül ez a rendszer nehezen működtethető így nagyon sokáig.

A világ vezető gazdasági hatalmainak – amelybe a G7-en kívül már Kína, India, de speciális helyzete miatt Szaúd-Arábia is beletartozik – ezt kell felismerni, és a körön kívül állókkal szembeni egységfront felállítása helyett egyre inkább a kooperatív megoldások kidolgozására kell helyezni a hangsúlyt. A globalizált világ globális kihívásaira csak globális megoldások születhetnek, különben azok a feszültségek, amelyeket nemzeti kereteken belül a kormányok rendezni tudnak, a világ kialakult és eddig minden zökkenő mellett is működő rendjét szükségszerűen felborítják. Kooperáció nélkül csak olyan megoldások születhetnek, amelyek közös dolgainkat mindenki számára roszszabb következményekkel rendezik.

A szerző a Budapest Alapkezelő Rt. befektetési igazgatója