Mindenki másképp csinálja

A szüleimnek még az volt a természetes, hogy egy autóra éveken át spóroltak, félretett pénzüket a bankba vitték, és fizetésnapon jobban ügyeltek a pénztárcájukra. Akkoriban még gyakran előfordult, hogy az ember teljes karrierjét egyetlen munkahelyen abszolválta, és legalább annyira meg voltak győződve arról, hogy öregkorukban a nyugdíj biztosítja a megélhetésüket, mint amennyire természetesnek számított, hogy a csekket a postán kell feladni, vagy az, hogy a körzeti orvos sorbaállás nélkül is kap banánt az ABC-ben.

Manapság a banánt már akciósan dobják utánunk úton-útfélen, a fogyasztási hitelt elénk hozzák az áruházakba, a csekkeket pedig interneten, otthonról rendezhetjük. A bankkártyánk mindig gondoskodik arról, hogy ne kelljen pénzkötegektől dagadó zsebbel róni az utcákat, és még akkor is költhessünk, ha arra nincs meg a fedezet a számlánkon.

A ma emberének adott a lehetőség, hogy az árakat akár globálisan hasonlítsa össze, a nyugdíj-megtakarításait is saját belátása szerint fektetheti be, és teljesítményét sem annak alapján ítélik majd meg, hogy negyven évig dolgozott-e ugyanazon a munkahelyen. A lehetőségek sokkal többeknek adottak, és hogy ki hogyan él vele, az egyénen múlik. Hogy jobb-e így, azt döntse el ki-ki maga. Nekem meggyőződésem, hogy összességében azért mégiscsak igazságosabb.

Vannak ellenérzések. Főleg azon társasdalmi csoportok tiltakoznak a fejlődés ellen, amelyeknél mindez az évtizedek alatt kiharcolt monopoljogokat csorbítaná. A gyógyszerészek világvégét emlegetnek amiatt, hogy a fájdalomcsillapítót nonstop, a benzinkútnál is meg lehet majd vásárolni, a rangidős orvosok pedig minden erővel az egészségügyi rendszer átalakítása ellen vannak. Emberileg érthető, hogy az, aki hosszú évekig engedte magát kihasználni a szamárlétra alsóbb fokain, nehezen adja fel kiharcolt pozícióit, ha a tetőre ér. De a világ már egészen másról szól.