Önkorlátozás és szabályok

Túl vagyunk október 23-án, az ünnepségeken és a kapcsolódó utcai zavargásokon. Egyelőre sem a politikai krízis, sem pedig a közfinanszírozási válság nem enyhült. Ugyanakkor számos befolyásos politikai elemző még mindig bagatellizálni próbálja a helyzetet, egyfajta közös visegrádi fátumként beállítani a politikai instabilitást. Pedig a képlet egyértelmű: másutt csupán politikai zavaroktól terhesek a mindennapok, miközben a gazdasági és a személyes jövedelmi kilátások javulnak. Nálunk ugyanakkor mindkét dimenzióban baj van: a kiáltó bizalomhiány ma már nemcsak a politikusok egymás közötti viszonyát, de az állam és polgárai közötti kapcsolatokat is mérgezi.

Amikor a válsághelyzetek oka meglehetős biztonsággal ismerhető, akkor a megoldás esélyével kecsegtető döntések is viszonylag könnyen leírhatók. Márpedig ma Magyarországon a helyzet eléggé világos: a gazdasági problémák döntően makrogazdasági természetűek, és a kivérzett államháztartásra, a közpénzügyi gazdálkodás csődjére vezethetők vissza. Akik a magyar politikai rendszer intézményi szilárdságát dicsérik, hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a pártrendszerek, a politikai ciklusukat rendre kitöltő választott kormányok stabilitása – ami térségünkben valóban egyedülálló – egyszersmind azzal is párosul, hogy a fiskális politikának lényegében semmilyen belső korlátja nincs. Mindaddig, amíg a külföld hajlandó a deficit finanszírozására, a mindenkori magyar kormány arra és annyit költ, amennyit jónak lát, illetve nem szégyell. Ellentétben más területekkel, a költségvetési politikának nincs olyan – az Alkotmánybíróságnak, a monetáris tanácsnak vagy akár a Gazdasági Versenyhivatalnak megfelelő – döntési jogokkal felruházott intézménye, amely legalább részben megóvná a magyar lakosságot mindenkori kormánya fiskális kalandorságaitól. Amint azt az elmúlt évek tapasztalatai ékesen bizonyítják, sem az Állami Számvevőszék, sem pedig az Európai Unió különböző intézményei nem elég erősek ahhoz, hogy megfékezzék államháztartásunk vészes egyensúlyhiányának duzzadását.

Közelmúltunk története persze azt is valószínűsíti, hogy bár kínkeservesen s meglehet, durva politikai feszültségek árnyékában, de előbb-utóbb valahogy lenyeljük majd a békát, és az államháztartás egyensúlyhiánya fokozatosan csökken. Ez azonban nem elég; mindent meg kell tennünk azért, hogy ne ismétlődjön meg rövidesen a mai helyzet.

Térségünkben Magyarország ma azzal a kétes dicsőséggel büszkélkedhet, hogy a rendszerváltás óta egyedül került másodízben súlyos makrogazdasági válság peremére. Hogy mi óvta meg ettől a többieket? Legnagyobb biztonsággal a szabályalapú fiskális politika. Az, hogy Lengyelország gyakran szélsőséges, populista kormányai mellett is meg tudta őrizni elfogadható államháztartási helyzetét, nagyban köszönhető azoknak az alkotmányban rögzített szabályoknak, amelyek az államadósság GDP-arányosan 50, illetve 60 százalék feletti szintje esetén automatikusan életbe lépnek. Ennél is szigorúbb fiskális szabályt alkalmaz a régió leggyorsabb felzárkózást produkáló országa, Észtország, illetve az egykori jóléti mintaállam, Svédország, ahol az államháztartás egyensúlyi pozíciója az alkotmányban rögzített fiskális szabály. Ráadásul mindkét északi ország rendre többlettel zárja éves államháztartási elszámolását.

A tapasztalat az Európai Bizottság összehasonlító vizsgálata szerint általánosítható: a szabályalapú fiskális politika – azaz a kormányok költekezési étvágyának önkorlátozó gúzsba kötése – kifejezetten pozitív hatású a növekedésre. Ha viaskodó politikai elitünk legalább ebben meg tudna állapodni, az mindannyiunknak nagy nyereség lenne. Ekkor az ideológiai csatározások, PR-háborúsdik ártalmassága sem lenne oly veszélyes.

A szerző a Kopint-Datorg tudományos főmunkatársa