Utóirat Brüsszelből

Miért akar egy nemzetek feletti intézmény kioktató, sőt szankciókkal fenyegető módon mindenféle gazdaságpolitikai kényszerpályát előírni egy szuverén tagállamnak? Milyen alapon? Nos, olyan nehezebben megfogható kategóriára kell most utalnunk, mint amilyen a tagságból adódó felelősség kérdése. Azt könnyű volt belátni, hogy jobb egyetlen, azonos logikára épülő piacon üzletelni, mint huszonötfélén. Gyorsul a tőkemozgás, olcsóbb az áruforgalom. Közös áldás, közös érdek. Csakhogy mindez addig tartható fenn, amíg az egységes piacot nem akarja valamely ország a másik kárára kihasználni. Például úgy, hogy notórius belső hiányát a társakkal finanszírozza meg.

Ennek kivédése egyebek között az Európai Bizottság dolga, és mivel alapvető közös érdekeket érintő elvárásról van szó, nincs is más választása, mint hogy határozott és következetes legyen. Ami ellen „kis magyar gazdaságként” hoszszabb távon már csak azért sem bölcs tartósan lázadozni – erről jelenleg nincs is szó –, mert a magyar ügy adott esetben éppen hogy viszonylag fájdalommentes precedensül is szolgálhat Brüszszel számára. A kohéziós alapok esetleges befagyasztásának a meglebegtetése tipikusan ilyen sárga lap, amelyet a magyar játékosnak mutatnak ugyan, de lehetőleg úgy, hogy mindenki más is lássa. Mert egy ennél tágabb közérdek ezt legitimálja.

És ehhez még csak fanatikus „EU-hívőnek” sem kell lenni. Az integrációt a leginkább ellenző, ám az egységes piac áldásaiban maximálisan hívő tagállamok – britek, dánok, svédek – éppen ezeket a játékszabályokat eminens módon betartják. Eurótagság nélkül is! Mert ők is belátják a célszámok nemzetgazdasági előnyeit, valamint a számukra is fontos egységes piaci hozadékait.

Nos, ez is benne van a múlt heti pénzügyminiszteri pakliban. Ehhez tegyünk hozzá még két dolgot. Az egyik, hogy a magyar nemzetgazdaság előtt álló feladat – három év alatt 7 százalékot lefaragni a költségvetési hiányból – valóban fájdalmasnak ígérkezik. Brüszszelben azonban minduntalan emlékeztetnek, hogy ezt az erőltetett menetet nem ők szabták: a magyar kormány tűzte ki magának ezt a határidőt. (Más kérdés, hogy a dolgok logikája – mint például a környékbeli EU-országok eurótagságának várható aktualizálódása – e vállalásokban valószínűleg uniós késztetés nélkül is hasonló irányokba terelt volna.)

A másik, hogy EU-megítélés szerint a legsúlyosabb bűn nem a célszámoktól való elmaradás – hanem az azoktól való távolodás. Annak idején közfelháborodás tárgya volt, hogy a vállalásoktól elmaradó német meg francia kormányokat nem sújtották szankcióval. A brüszszeli válasz erre mindig az volt, hogy bár késlekednek az érintettek a felzárkózással, de tendenciájában a felé haladnak. (Berlin mára valóban az elvárt szint alá szorította a hiányt.) A magyar deficit esetében sem annak mértéke váltotta ki eddig a legnagyobb rosszallást – bár az is rekord –, hanem az a tény, hogy a tendencia romló volt. És ezt még akkor sem tolerálhatták Brüsszelben, ha mögötte esetenként nem a reálfolyamatok tényleges romlása, hanem csupán a számítási (statisztikai) adatbázis módosítása állt.

Azzal kezdtük, hogy mostantól hat hónapig teljesen – kedvező tendenciák esetén további két éven át általában is – békén hagyják a magyar kormányt. Ami kellő nyugalmat adhat a végrehajtáshoz. Arra nem szabad csak számítani, hogy egy esetleges újabb kisiklást vagy bármilyen okból fakadó ismételt lelassulást „megértéssel” fogadhatnak majd. Sajnos a magyar fél a lehetséges „megértési kvótát” már teljes mértékben felélte. Uniós részről nem engedhetnek meg további elnézést. Már csak belső piaci önérdekből sem.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője