A gyapottámogatások, amelyeken mindenki bukik

Ebben az ügyben az Egyesült Államok csak üres méltatásban részesíti a piaci elveket, amelyekkel szemben előnyt ad a Washingtonban tevékenykedő lobbistáknak és a kampányok támogatóinak, akik pont az ellenkezőjét követelik. Emiatt valójában éppen az amerikai mezőgazdasági támogatások végezték ki – legalábbis egyelőre – a dohai fejlesztési forduló néven ismert körtárgyalás-sorozatot, amelynek új lehetőségeket kellett volna kínálnia a fejlődő államoknak a növekedési kilátásaik javításához.

A mezőgazdasági támogatások ártanak a fejlődő államok termelőinek, mert növelik a kibocsátást, és ezzel leszorítják a világpiaci árakat. A Bush-kormányzat – amelyről feltételezhető lenne, hogy elkötelezett híve a szabadpiaci elvek világméretű alkalmazásának – valójában közel megduplázta az amerikai mezőgazdasági szubvenciókat.

A problémát legjobban a gyapottermesztéssel lehet illusztrálni. Ha itt nem lenne támogatás, akkor kevesebbet termesztenének, a szubvencióval együtt azonban az USA a világ legnagyobb gyapotexportőre lett, miközben az érintett gazdag farmerek három-négy milliárd dollárt osztanak fel maguk között, s ebből a legnagyobb hányad a lehetséges címzettek egy töredékének jut. A növekvő kínálat leszorítja az árakat, és ez Afrikának csak a Szaharától délre eső térségeiben legalább 10 millió termelő érdekeit súlyosan sérti.

A világon ritkán okozott ilyen kevés ember ekkora kárt oly sok másnak. A kár különösen nagy, ha figyelembe vesszük, hogy az amerikai kereskedelmi szubvenciók milyen nagy mértékben járultak hozzá a dohai forduló bukásához. A tárgyalások során Washington – ahelyett, hogy felajánlotta volna a támogatások megszüntetését – a saját gyapotpiacának megnyitását helyezte kilátásba; ez lényegében üres reklámfogás volt, mert a támogatások miatt a bevitel a korlátozások lebontása után is jelentéktelen maradt volna.

Emiatt a kereskedelmi tárgyalásokat szürreális légkör övezte, mert bármi legyen is a kimenetelük, a gyapottámogatást meg kell szüntetni. Az USA hajthatatlansága miatt frusztrált Brazília ugyanis a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) elé vitte az ügyet, amely nem is dönthetett másként, mint tette volna azt a világon bármely közgazdász: a támogatásokról kimondta, hogy torzítják a versenyt a nemzetközi kereskedelemben, ezért azokat meg kell szüntetni.

A WTO-határozat láttán az USA várhatóan megpróbál majd eleget tenni az előírás szövegének, a szellemének viszont nem, azaz olyan változtatásokat hajt végre a támogatási programban, amellyel éppen elérhető a „technikai” megfelelés. Ezek a kísérletek azonban idővel bukásra ítéltetnek, mert végül – tartson a folyamat akár hosszú évekig – a gyapotszubvenciókat meg kell szüntetni.

Az Európai Unió természetesen még nagyobb összegű támogatásokat folyósít, azonban az USA-val ellentétben legalább tett bizonyos erőfeszítéseket a csökkentésükre, főleg a kivitelben. Miközben azonban az exportszubvencióknak nyilván vannak jelentős kereskedelemtorzító hatásai, addig a meglévő amerikai belföldi támogatások csaknem ilyen károsak. Ha a szubvenciók a termelés jelentős bővítését eredményezik a fogyasztás érdemi növelése nélkül – amint az a mezőgazdasági támogatásokkal általában lenni szokott –, akkor a többlet elkerülhetetlenül a kivitelben csapódik le. Mindez alacsonyabb világpiaci árakhoz, a termelői jövedelmek csökkenéséhez és a harmadik világ növekvő szegénységéhez vezet, beleértve a gyapottermesztők azon millióit, akik a félsivatagos területen próbálják a megélhetésüket ily módon biztosítani.

A dohai forduló bukásának igazi vesztese azonban Amerika és a fejlett világ többi országa lett. Ha a Bush-kormányzat teljesíti a kötelezettségeit, akkor az adófizetők profitálnak a nagy összegű agrárszubvenciók eltörléséből, ez pedig különösen előnyös lett volna ilyen tátongó költségvetési hiány idején. Az amerikaiak azonban fogyasztóként is sokat nyerhettek volna, mert olcsó fogyasztási cikkek garmadájához juthattak volna hozzá a szegény országokból.

Hasonló előny származott volna a migrációs nyomás enyhüléséből, mert a jövedelmek közötti óriási eltérések minden egyébnél erősebb késztetést fejtenek ki a szegények körében az otthonuk, családjuk elhagyására, a kivándorlásra. Az ennek hátterében álló aránytalanságot egy tisztességes kereskedelmi rendszerrel csökkenteni lehetne. A fejlett ipari államok polgárai így ténylegesen nyernének: ha a földkerekség egésze prosperálóbb lenne, kevesebb lenne a szegénység, kevesebben szembesülnének a reménytelenséggel. Attól a politikai instabilitástól ugyanis mindannyian szenvedünk, amelyet a reménytelenség vált ki.

A sorban azonban éppen Amerika nyerhetné a legtöbbet, ha egy hitelesebb és bőkezűbb ajánlattal sikerülne újraéleszteni a dohai fordulót. Az Egyesült Államok befolyása az utóbbi néhány évben világszerte nagymértékben megcsappant, ezt tovább fokozta a Bush-kormányzat képmutató szabadpiaci retorikája, amely mögött valójában protekcionista gazdaságpolitika húzódott meg.

Amerika nemzeti érdekei ily módon változást diktálnak, s e mellett további súlyos érv is szól: morális szempontból az a helyes magatartás, ha a szegényebbekhez és a kevésbé erősekhez tisztességesen viszonyulunk.

A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem professzora

Copyright: Project Syndicate, 2006

@ www.project-syndicate.org