A kosovói EU-hezitálás

Igazából az a baj Kosovóval, hogy senkinek sincs rá jó megoldása. Persze felmerül a kérdés, hogy mi a „jó” megoldás. A mindenkori „jót” európai uniós értelemben az eredmény hozadékain és lehetséges kihatásain mérik leginkább. Nem kérdéses, hogy az EU egy stabilizált, békés, gazdaságilag prosperáló, regionálisan együttműködő Balkánt szeretne látni a szomszédságában. Ahonnan egyik fél sem akar elmenekülni, mert nincsenek (súlyos) vesztesek.

Mindezt Kosovóban ma szinte lehetetlen teljesíteni. Ténykérdés, hogy a tartomány kiválását Szerbiából a szerbek nagy többsége továbbra sem tudná elfogadni. Egyértelmű állásfoglalást jelentett ez ügyben az új szerb alkotmányról a napokban tartott népszavazás. Hiába nem lakja ma már szerb etnikai többség, érzelmileg olyan a tartomány iránt a viszony, mintha – extrém példa – Heves megyét mondjuk szlovák etnikai többség lakná, amelyik egyszer csak el akarna szakadni Magyarországtól. Vajon Magyarországból kiválhatna-e az egri vár?!... Mert a belgrádi szerbek szemében Kosovónál erről van szó.

Másfelől viszont ténykérdés, hogy Kosovo ma már nem szerb. Sem néparányában – abban a legkevésbé –, sem meghatározó kultúrájában, nyelvében, vallásában, gazdaságában. A tartomány albán, szétszórt (ott viszont koncentrált) szerb enklávékkal. Amely nem hajlandó beletörődni abba, hogy ami megengedett a szlovénoknak, horvátoknak, de még az alig többségben lévő montenegróiaknak is, azt tőlük megtagadják.

És az EU tanácstalan. Ilyenkor mit lehet tenni a „jó” eredmény érdekében? Eddig az időre játszottak, sok-sok éves haladékot adva minden fájó döntés meghozatalához, és bízva abban, hogy a kialakult helyzetben majd csak „megszoknak”, „összecsiszolódnak” az emberek. Csakhogy itt hat-nyolc év után is mindenki úgy védelmezi a meggyőződését, mint az első napon. S most az uniós dilemma az, hogy igazából csak két út látszik: beletörődni, hogy valamelyik oldalon mégiscsak lesz komoly veszteségtraumát megélő fél, avagy halogatni tovább.

Nagy a tehetetlenségi nyomaték, hogy az utóbbira érezzenek hajlamot. Jól látható volt ez az elmúlt hónapokban; midőn bármikor soros elnökségi politikus, európai bizottsági vezető, európai tanácsi diplomata az unió balkáni politikájáról nyilatkozott, mindig tele volt érvekkel az európai jövőképre, regionális prosperitásra, együttműködésre vonatkozóan. A válasz egy esetben vált szinte mindig kitérővé: amikor a kérdező azt firtatta, hogy mi lehet Kosovo jövőképe. Talán azért, mert nincs (uniós szempontból) kedvező (tehát mindenkinek jó) jövőkép. S mert a kompromisszumépítés kultúráján alapuló EU-ban nagy a hajlam, hogy ha csak a konfliktus vagy a kitérés/kivárás között lehet választani, akkor az utóbbi mellett maradjanak. Ez derült ki a legutóbbi tanácsülésen is, ugyanúgy, ahogy a finn – igaz, ENSZ-mandátumot teljesítő – Martti Ahtisaari is valahol európai reflexek szerint is javasolt a napokban halasztást a végső állásfoglalások előtt.

Csakhogy szakértők vallják: ami lehet átmeneti megoldás egy fejlett nyugati integrációban élő, letisztult viszonyokkal és értékekkel rendelkező közösségben, az játék a tűzzel egy sok szempontból ma is még puskaporos hordóra emlékeztető Balkánon – alig egy évtizeddel a polgárháború után. Növekszik a félelem, hogy az Európai Uniónak valamit igenis választania kellene, és aztán eszközök gazdag tárházával kezelnie kellene, ahelyett, hogy a lovak közé dobják a gyeplőt, bízva ez utóbbiak türelmében és ösztöneiben. Sokak szerint az ilyen megközelítés ismét árokba taszíthatja a járgányt, és még jó, ha nem kerekedik megint tűz a dologból. Lángokkal veszélyeztetve az egész, oly nehezen felépített uniós balkáni politikát is.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője