Fékek és ellensúlyok

Alighanem gyakrabban hallhatjuk mostantól Amerika kapcsán a „fékek és ellensúlyok” – checks and balances – kifejezést, amelyet az ottani politikai élet meghatározó elemének tartanak. Az immár második elnöki terminusát töltő George W. Bushnak ugyanis immár korántsem lesz olyan egyszerű a gyakorlatba átültetni az elképzeléseit, mint az elmúlt években, amikor az elnöki hatalom és a törvényhozás mindkét háza a republikánus párt ellenőrzése alatt állt. A félidős választásokon ugyanis a demokraták meggyőző fölénybe kerültek a képviselőházban, és a szenátusban is – ahol két hely még függőben van – fej fej melletti eredmény született.

Az amerikai politikai berendezkedés miatt a folytonosság – bizonyos mértékig – továbbra is biztosított, hiszen az elnököt igen erős jogkörökkel ruházták fel: ő a hadsereg főparancsnoka, ő alakítja a külpolitikát és megvétózhatja a képviselők által elfogadott törvényeket. Csakhogy a demokrata többség immár igen sok borsot törhet az orra alá. Olyan törvényeket terjeszthet elé – például a minimálbér emeléséről –, amelyek megvétózása Bush számára kínos lehet, de alaposan megtépázhatja tekintélyét vizsgálóbizottságok felállításával is, például a terrorizmus elleni harc vagy az iraki háború kapcsán. Persze a demokraták igazán akkor élhetnének a – főként belföldi ügyekre vonatkozó – jogosítványaikkal, ha a szenátust is megkaparintanák, ellenkező esetben patthelyzet is előállhat a törvényhozásban, ami növelné a bizonytalanságot.

A szenátusi többség sorsán kívül kérdés, mennyire tudják józanul kezelni győzelmüket a demokraták, hiszen a kisebbségben eltöltött 12 év alatt sokukban alakulhatott ki revánsvágy: gondoljunk csak Clinton elnök visszahívási eljárására a kongresszusban, vagy a legfelsőbb bíróság ítéletére a Bush–Gore elnöki párharcban, az előbbi javára. Pedig ha a két év múlva esedékes elnökválasztásokon is eséllyel akarnak indulni, akkor tudniuk kell, hogy a mostani választás nem annyira a mellettük való kiállás volt, hanem inkább a Bush és pártja ellen kinyilvánított tiltakozás.

Ha az okokat keressük, a legtöbb kommentár a Bush-kormányzat Irak-politikáját említi első helyen, amelyről egyre inkább kiderül, hogy zsákutcába vezet. S való igaz, az iraki háború ügyét a választók jelentős része tartotta fontos kérdésnek szavazata leadásakor, többségük pedig a demokratáktól várja az egyre megalázóbb helyzetben lévő amerikai csapatok hazahozását. Nagy kérdés azonban – és ezt a demokrata politikusok is jól látják –, hogy mindezt milyen reális menetrend szerint lehet megvalósítani.

A választások azonban messze nem csak Irakról szóltak. Meglepően sokan tartották fontosnak például a gazdaság ügyét, mondván: igaz, hogy a Bush-éra alatt a növekedés igen dinamikus volt, a középosztály azonban ebből semmit sem érzett. Ugyancsak fontos szempont volt a szavazáskor a korrupció, illetve az utóbbi hetek, hónapok szexbotrányai. Összességében szokatlannak nevezhető, hogy az idén a nemzeti kérdések domináltak a helyi problémák és a személyiségek helyett, a majdani elnökválasztáson azonban a jelöltek karaktere ismét nagyobb hatással lehet az ingadozó szavazók magatartására.

Épp ezért nem mindegy, hogy a demokraták hogyan élnek majd a most felkínálkozó lehetőséggel. Elvileg megvalósíthatják az elnökétől eltérő elképzeléseiket az adóügyekben, a kereskedelempolitikában, az abortuszkérdésben, az őssejtkutatásban, de a hadsereg finanszírozásán keresztül közvetve még a katonai politikába is beleszólhatnak. Amennyiben azonban erejüket Bush öncélú lejáratására fordítják, és hatalmi mámoruk agreszszív politizáláshoz vezet, az akár vissza is üthet rájuk két év múlva. Ha viszont mérsékeltek maradnak, és a jelenlegi protest szavazókat tartósan maguk mellé állítják, akár hosszú távra is berendezkedhetnek a hatalomban. Egy biztos: a most következő társbérlet mindkét féltől nagyobb együttműködést és kompromisszumkészséget követel meg.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője