Rászorultság, de hogyan?

A dolog pikantériája, hogy az egymásnak feszülő politikai erők lényegében azonos platformon állnak: a lakosságot meg kell védeni a valós költségeket tartalmazó gázár elviselhetetlen terheitől. 2002 előtt döntően arról volt szó, hogy a világpiaci bázisú költségeket a hatósági árak nem tükrözték, így a gázüzletágat csak jelentős veszteséggel lehetett fenntartani. 2002 után pedig a megtöbbszöröződött világpiaci árak hatásait igyekeztek negligálni.

A kompenzációs gázárrendszer bevezetésekor a hazai gáztermelésnél jelentkező bányajáradék szolgált forrásul, így nem a költségvetés bevételeit növelte, hanem a lakossági gázfogyasztás terheit mérsékelte. Az indulásnál is hamis gazdasági okoskodás politikailag jól eladhatóvá, az érintettek körében pedig nagy egyetértésre talált. Időközben azonban a gáz ára 70 dollár/1000-ről 260–280 dollár/1000 köbméterre nőtt. Az importárak emelkedése növelte ugyan a hazai termelésű gáz bányajáradékát, de jóval szerényebben, mint ahogy a drágulás a kompenzációs forrásigényeket megemelte. 2007-re a jelenlegi kompenzációs rendszer már 200 milliárd forintos költségvetési kiadást feltételez, miközben a bányajáradék 60-70 milliárdra becsülhető. Mindezeken túl a konvergenciaprogram a költségvetési hiány drámai csökkentését fogalmazta meg, így a 2007-es büdzsé a kompenzációs keretet 120 milliárd forint körüli összegben maximálta.

A lakossági gázár eddigi támogatási rendszerének átalakítását tehát közvetlenül és meghatározóan a költségvetési kiadások csökkentése kényszerítette ki. A dotáció eddigi rendszere azonban – a büdzsé kényszerétől függetlenül is – társadalmilag méltánytalannak, gazdaságilag pedig irracionálisnak tekinthető, így átalakítása nemcsak kényszer, hanem társadalmi és gazdasági követelmény is.

A 2007. január elsejével életbe lépő új gáztámogatási rendszer nagyon sokféle szempont figyelembevételével készült kompromisszum. A sokat hangoztatott és az új modell alapeszméjét jelentő rászorultsági elv kétségtelenül meghatározó, hiszen a háztartások legszegényebb 20-25 százaléka az eddigi szubvenciókat kapja, de a legmagasabb jövedelmű 30-35 százalék kiesik a támogatási rendszerből. Ugyanakkor a rászorultsági elv csorbát szenved, hiszen az új rendszer is a vezetékes gázfogyasztáshoz köti a támogatásokat, tehát akiknek nincs vezetékes gázuk, azok továbbra is kiesnek a rendszerből. A kompromisszum az adott politikai-társadalmi helyzetben talán méltányolható, de hosszabb távon szükségszerű, hogy megszűnjön, és előbb-utóbb a már létező és működő szociális rendszer szerves részévé váljon.

A most nyilvánosságra került támogatási rendszer az említett alapvetéseken túl kétségtelenül hordoz vitatható elemeket, valamint számos bizonytalanságot. Az alapvető bizonytalanság a fogyasztási egységre jutó jövedelmek valós megállapításában van. Az önbevallás is inkább a jelentős adminisztrációs igény elkerülése miatt vállalható, mintsem az előlegezett bizalom okán. Valószínű ugyanis, hogy a fekete-szürke gazdaságból élők nem változnak meg, és az APEH által sem ismert és elérhető információkat nem fogják az adatszolgáltatásában felfedni.

Sajnos a vezetékes gázhoz kapcsolódó költségvetési támogatás végleges megszüntetése és a dotációknak a szociális háló részeként történő szétosztása a bizonytalanságot csak csökkentené. Mindezekkel együtt az eddigi támogatási rendszer átalakításánál nem halasztható a szigorúbb ellenőrzés, a menet közbeni finomítás és végül a szociális háló feltételrendszerének és gyakorlati működésének olyan kidolgozása, amely a gáztámogatással megnövelt szociális keretet méltányosabban és a társadalom nagyobb elégedettségére juttatja el a rászorulókhoz.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója