Sötétség – délben
A magyar gazdaság órája fordítva jár: míg a globális gazdaságban jól mennek a dolgok, itthon rosszul, sőt egyre roszszabbul. Az 1989–92 közötti amerikai és európai recessziót követően egészen 2001-ig tartott az a kivételesen gyors és hosszú konjunkturális szakasz, amely már sokak számára a fellendülési/visszaesési ciklusok megszűntét jelezte. Bár erről nem volt szó, és 2001–2003 között újból felütötte a fejét a recesszió az amerikai gazdaságban, miközben Európa is lassult, de 2004-től újból kisütött a nap: egyidejű és általános globális konjunktúra van. Sőt, a globális növekedési ütem utoljára 1973-ban volt olyan jó, mint ezekben az években. Történik ez annak ellenére, hogy 2003-tól a kőolajárak legalább a kétszeresére, a földgázárak a háromszorosára nőttek. Olyan ez, mintha az 1973-as olajárrobbanás után sem fékeződött volna le a globális bővülés; a növekedési ütemek várható 2007-es mérséklődése ellenére nem várható a világ gazdaságának a megtorpanása: a napsütés folytatódik.
Ezzel szemben Magyarország bajban van, sőt véleményem szerint egyre nagyobb bajban. A konvergenciaprogram szerint – amelyet megerősít a 2007-es költségvetés – jövőre az EU-átlag alá csökken a magyar gazdaság növekedése, ezzel megtorpan Magyarország 1997 óta tartó folyamatos gazdasági felzárkózása. Ráadásul a konvergenciaprogramban szereplő növekedési tervszámok túlzottan derűlátóak vagy nem kellően pesszimisták: a tervezetthez képest mind jövőre, mind 2008-ban érezhetően kisebb lesz a bővülés. Így a megtorpanás látványos lesz, ennek minden hátrányos következményével együtt. 1997-től kifejezetten jó volt a magyar gazdaság teljesítménye, sőt a 2001–2003 közötti recessziós szakaszban még jobb is volt, mint a globális konjunktúra idején. Míg konjunktúrában – 1997-től 2000-ig és 2004-től 2006-ig – a magyar gazdaság növekedése általában 50-60 százalékkal haladta meg az EU-átlagot, addig 2001–2003 között már a 2-4-szerese volt. Ez a 2001-től politikai okokból, de mégis időben indított és helyes anticiklikus gazdaságpolitika sikere volt. Bár az év júliusától romlik a költségvetés helyzete, ezt még a választások után gyorsan és kis áldozattal korrigálni lehetett volna: az Orbán-kormány erre készen állt. Ez a korrekció nem járt volna együtt az anticiklikus eszközök teljes feladásával, és 18 hónap alatt végbement volna az államháztartás korábbi egyensúlyi szintjének a helyreállítása. Ha ez így történik, 2004-re feleslegessé válnak a mesterséges keresletélénkítő eszközök, és a 2004–2006 közötti kivételes globális konjunktúra adta költségvetési többletbevételek révén tartósan teljesíthetők lesznek a maastrichti kritériumok: 2007. január 1-jén csatlakozunk az eurózónához.
Nem ez történt, és a vázolt forgatókönyvtől való eltérés valóban tragikus. Az egyensúlyi és növekedési adatok drámai romlása mellett legalább két évre leáll a gazdaság felzárkózása, évekre megszűnhet a politikai stabilitás, és akár egy évtizedre is elszállhat az euró bevezetése. A magyar gazdaság nem lesz képes kihasználni a 2010-ig várhatóan töretlen globális konjunktúra előnyeit, nem tudja majd maradéktalanul kiaknázni az EU-csatlakozás előnyeit, és védtelenül áll egy esetleges 2011 körüli globális pénzügyi válság támadásával szemben.
Most már végre kéretik minden szakmai és politikai ellentétet ezen a szemüvegen át nézni. Kéretik egyszerre félteni a demokráciát és a piacgazdaságot, valamint a szabadságot és a jólétet, mert mind a négy veszélyben van egy olyan országban, ahol ilyen drámai fordulatok mennek végbe. Kéretik minden politikai, üzleti vagy személyes stratégiát abból a szempontból megvizsgálni, hogy ezekben az években a magyar működés kilép a kedélyes operettek világából: ez már a tragikomédia világa, ami legalább fele részben tragédia.
A szerző a Növekedéskutató Intézet igazgatója, a Fidesz–MPSZ országgyűlési képviselője
