A kijózanodás felé

Mert vegyük például Afganisztánt, hogy stílszerűen az ábécé elején kezdjük a leltárt. Az ország helyzete öt évvel a tálib rendszer megdöntése után is kritikus. Ráadásul ezt ma már nem csupán a szakértők állítják egyöntetűen, de a rigai csúcsértekezlet óta elismerik a NATO-tagállamok vezető politikusai is. Persze idekívánkozik Irak kérdése is, amellyel kapcsolatban talán a leglátványosabbak voltak a kijózanodás jelei. Hiszen az amerikai sajtó, majd a Baker–Hamilton-jelentés után decemberben maga George W. Bush is kénytelen volt elismerni, hogy Washington – bizony – „vesztésre áll” a Tigris és az Eufrátesz között. S akkor még nem is említettem a nemzetközi közösség phenjani fiaskóját, bár abban, hogy Észak-Korea 2006-ban atomhatalommá vált, erősen megoszlik a felelősség az Egyesült Államok és Kína között. S ha már Kínáról van szó: Washington és az Európai Unió alighanem némi aggodalommal tekint Pekingnek az afrikai és a dél-amerikai kontinensen tapasztalt látványos előrenyomulására. Még akkor is, ha ez a nyomulás Afrikában egyelőre csupán egy aktívabb segélypolitikában, Dél-Amerikában pedig a baloldali kormányok, például a venezuelai Chávez-kabinet támogatásában nyilvánul meg.

A kijózanító dolgok sorában külön bekezdést kell szánnunk Iránnak. Annak az országnak, amely az ellene december közepén elrendelt szankciók mellett is alighanem a legnagyobb nyertese volt a 2006-os esztendőnek. Nem csupán azért, mert Izrael elleni augusztusi „proxi-háborúja” (ti. a Hezbollah versus Izrael háború) döntetlennel végződött, s még csak nem is elsősorban amiatt, mert a Teheránnal szembeni ENSZ-szankciók inkább csupán jelképesek. Hosszú távon leginkább a phenjani fiaskó lehetséges politikai következményeivel, továbbá paradox módon azzal nyert sokat az iráni vezetés, hogy az év második felében a közel-keleti térség több állama is bejelentette: komolyan fontolóra veszi, hogy önálló atomprogramot indít. S bár Irán kapcsán a hivatalos Washington igen messze van még a kijózanodástól (2006-ban csupán a katonai megoldás került le a napirendről), az mindenesetre biztató, hogy ma már az Egyesült Államokban is egyre erőteljesebbek azok a hangok, amelyek kapcsolatfelvételt és tárgyalásokat sürgetnek Teheránnal. Ráadásul látnunk kell azt is, hogy a két ország viszonyában esetleg bekövetkező pozitív fordulatnak a közel- és közép-keleti térség egészére nézve igen komoly hozadéka lehet (az afganisztáni helyzetre, a palesztin–izraeli viszonyra, a libanoni–izraeli kapcsolatokra stb.).

Persze Európának is bőségesen jutott kijózanító eseményekből. Míg az év eleji orosz–ukrán gázvita az Európai Unió stratégiai energiaellátását tette 2006 egyik kulcsfontosságú kérdésévé, Varsó vétója az EU–Oroszország csúcstalálkozón arra mutatott rá igen élesen, hogy az egységes fellépés a 2004-ben kibővült unióban korántsem olyan egyszerű és magától értetődő, mint azt az EU egyes nagyhatalmai elképzelik. De talán még ennél is fontosabb az a meghökkenés, amelyet a különböző színezetű populizmusok kelet-közép-európai térhódítása idézett elő 2006-ban. Ez utóbbi kapcsán a döntő kérdés alighanem az, hogy a meghökkenést követő kijózanodást milyen konkrét lépések követik majd az Európai Unió nyugati és keleti felén. Vajon az unió szerencsésebb nyugati államai – megbánva az EU túlzottan gyors 2004-es bővítését – felgyorsítják-e lépéseiket egy többsebességes, többkörös unió felé; s vajon a másik oldal, a kelet-közép-európai politikai elitek és társadalmak megértik-e végre, hogy a körülöttük zajló és velük történő folyamatok legfontosabb tétje ma országaik Európai Unión belüli tartós periferizálódásának megakadályozása.

A szerző biztonságpolitikai szakértő