C tarifa

Bizonyára nem leszek népszerű a villamosenergia-ipari dolgozók körében, de az általuk eddig élvezett kedvezményes C típusú áramtarifát – ebben a formában – mielőbb meg kellene szüntetni. Sőt, már régen meg kellett volna. Az ugyanis nem egy klasszikus munkáltatói kedvezmény, amelyet bármely vállalatnak egyébként a szíve joga adni alkalmazottjának, ha úgy ítéli meg, hogy csak annak segítségével tudja magához kötni és növelni az elégedettségét.

Az egyik legnagyobb probléma ezzel a kedvezménnyel, hogy – más természetbeni juttatásoktól eltérően – senki sem fizet utána adót. A másik gond, hogy a történelmi okok folytán kivételezett csoport áramfelhasználásának közel kétharmadát nem a „bőkezű” munkaadó, hanem a többi lakossági fogyasztó és ipari felhasználó finanszírozza. Ami egyedül jogos igénynek tartható ebben az esetben, hogy a piacnyitáskor várható átállást valamilyen formában könnyítsék meg a dolgozók számára, illetve azoknak a nyugdíjasoknak, akik ezt a kedvezményt élvezik. Azt azonban a most sztrájkoló alkalmazottak sem várhatják el, hogy a magasabb normál tarifákon keresztül mások fizessék az ő fűtésszámlájukat.

A C tarifa fennmaradása annak a káros szemléletnek a továbbélése, amely a rendszerváltás előtti gondoskodó állam hamis illúzióját jellemezte. Főként ott fordulhatott ez elő, ahol az érintetteknek igen erős lobbierejük volt, hogy például csak a MÁV-dolgozók utazási kedvezményeire utaljunk. Pedig ezekhez a tabukhoz hozzá kell nyúlni, mert igazságtalanok azokkal szemben, akik a közterhekhez kevesebb érdekérvényesítő képességgel kénytelenek hozzájárulni. Célszerű hát lebontani ezeket a még meglévő piactorzító maradványokat, és egységes játékszabályokat alkalmazni minden szektorban. Mert a rossz struktúrák fenntartásának az árát valakinek úgyis meg kell fizetni.