Biztosítás magyar módra

A szocialista politikusok fő érve, hogy az SZDSZ kezdeményezése – azaz hogy az alapbiztosítási csomagot magánbiztosítók kezébe adnák – kockázatos és nehezen visszafordítható folyamat. Még akkor is, ha a járulékot központilag szedik be, és fejkvóta szerint, az adott biztosítóhoz regisztrált lakosságszám alapján osztják le. A magánbiztosító által itt is érvényesülni fog a lefölözés, a szelekció, a problémás, költséges esetek hárítása. Így született meg a jelenlegi öszvér megoldás, hogy elvileg beengedik a biztosítókat, de csak 49 százalékos tulajdonhányaddal. Ez kicsit a kecske is, káposzta is tipikus esete, de mint tudjuk, a politika erről szól. A kérdés, hogy szakmailag megvalósítható-e ez a modell.

Itt két megoldás létezik: ahogy Kóka pártelnök úr egyik reggeli tévéinterjújában sugallta, nem biztos, hogy a 49 százalékos tulajdoni hányad azonos részesedést jelent a döntéshozatalban, az osztalékban és a menedzsmentjogokban. Ebben az esetben valóban a magánbiztosítóké a fő szerep, de akkor minek magunkat becsapni, miért kell a tulajdonrészt 49 százalékban limitálni? Akkor eldöntendő, hogy a túlnyomórészt regionális biztosítotti ügyfélkörű magántársaságok tudják-e és kívánják-e költséghatékonyabban, magasabb színvonalú szolgáltatásokat nyújtva javítani a hozzájuk tartozó lakosság egészségi állapotát. Amennyiben a 49 százalékos részesedés ugyanekkora részt jelent a menedzsmentből, osztalékból és egyéb jogokból, akkor azt kell mondjam – mint magánbiztosító korábbi egészségbiztosítási munkatársa, de mint egyszerű józanul gondolkozó polgár is –, nem tartom elképzelhetőnek, hogy bármely biztosítótársaság milliárdokat fektessen be egy olyan üzletbe, amelynek befolyásolása nem biztosított számára.

További problémát látok a vegyes tulajdonú egészségbiztosítási konzorcium ügyféltoborzásánál. Természetesen az ő érdeke az egészséges, munkavégző, magasabb iskolázottságú, fiatalabb korosztály megszerzése. Tegyük fel, valóban ügyes marketingmunkát végzett, és az országos átlagtól eltérően felülreprezentáltan szerez ilyen ügyfeleket, akik döntő része – a példa kedvéért – a győri Audinál dolgozik, de az ország minden részéről van kliense. Majd a regionális sorsoláskor az északkelet-magyarországi régió vezető biztosítójává válik. Mit kezd a más régióba tartozó ügyfeleivel? Jelentősen megnövelve az adminisztrációs terheit, helyi ellátásszervezőket és szolgáltatás-ellenőröket alkalmaz, tudva azt, hogy valós alkupozíciót nem képes elérni a helyi szolgáltatóknál, hiszen nem lehetnek mennyiségi kedvezményei. Így a rendszerében a régión kívüli eseteket csak többletköltségek árán tudja ellátni. Vagy mit tesz akkor, ha kiderül, hogy a fejkvótarendszer alulfinanszírozza a fiatal munkavállalókat? Azt ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy a nagyobb biztosítási kontroll, azaz a felesleges szolgáltatások megszüntetése általi megtakarítás valóban ellensúlyozhatja a fokozott adminisztrációs terhek megjelenését.

Másik lényeges kérdés a verseny: az elképzelés támogatói azzal biztatnak, hogy a magánbiztosítók bevonásának az előnye a szolgáltatói verseny fokozása. Egy tippet hadd adjak a jövőbeli befektetőnek: most tessék szolgáltatót vásárolni! Mivel az elmúlt évben a kórházi és járóbeteg-teljesítményfinanszírozás – valós értékben – több mint 20 százalékkal csökkent, és rengeteg kórház van csődközeli vagy jelentős veszteséggel operáló fázisban, így olcsón lehetne megjelenni a szolgáltatói oldalon is. Ily módon, biztosítói-saját szolgáltatói egységet kialakítva a működés költséghatékonyan, kontrolláltan és biztonságosan garantálható. Ugyanakkor ez igen erősen korlátozza majd a versenyt, hiszen a biztosító a saját kórházába, saját szakrendelőjébe fogja küldeni a betegeit.

Számomra ez a magánbiztosítók bevonása az egészségbiztosításba kicsit olyan, mint a vak bácsi esete, akit az úttörők átkísérnek az úttest túloldalára: lehet, hogy nem is akart átmenni. Miért akarjuk a magánbiztosítókra erőltetni ezt a kabátot? Lehet, hogy ők sem szeretnék felvenni!

A szerző a GKI Egészségügykutató Intézet munkatársa