Leánykérés vagy -rablás?
Az OMV akciója nem is tényében vet fel aggasztó kérdéseket, hanem sokkal inkább a hogyanjával, illetve a háttér homályos helyzetével. A közép-európai országok energiapiacának átalakulását figyelemmel kísérők számára nem új keletű az OMV érdeklődése a Mol iránt. Nyíltabb vagy burkoltabb formában már korábban is felmerült valamiféle hosszabb távú stratégiai együttműködés lehetősége a Kelet-Közép-Európában meghatározó jelentőségű két cég között. A stratégiai együttműködés indoka részben az alapanyag-ellátás biztonságának a növelése, részben a két cég fenyegetettsége. Ez utóbbival kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy globális kitekintésben az OMV és a Mol még együtt sem képvisel akkora gazdasági erőt, amely a hosszabb távú versenyképességben kellő biztonságot nyújthatna. Az akció időzítése részben a globális energiapiacon felerősödött átrendeződéssel, részben a Mol és az osztrák olajcég kiegyenlítettebbé vált erőviszonyával lehet kapcsolatos.
A mostani OMV-akció azonban nem erre a racionális, hosszabb távon aligha elkerülhető stratégiai együttműködési szándékra utal. Sokkal inkább arról van itt szó, ami sajnos az üzleti világban nem ismeretlen eljárás, hogy „akit a versenyben nem tudsz legyőzni, azt vásárold fel”. Ezt a ki nem mondott megközelítést tükrözi az OMV szokatlan eljárása. Az elmúlt években a Mol igen figyelemreméltó eredményeket ért el. Nemcsak a jövedelmezőségben, hanem sokkal inkább a hosszabb távú, stabil piacon maradás alapfeltételeinek a megteremtésében. A környező országok kőolajszektorának privatizációjában a magyar vállalat sikeresebbnek minősült. Mindezeken túl a Mol számára határozott előnyt jelent a több évtizedes orosz együttműködés, amely az alapanyag-beszerzés biztonságát jelenti. Az eddigi eredmények és a jövőre vonatkozó stratégia jó esélyt ad arra, hogy a Mol a kelet-közép-európai térségben továbbra is meghatározó jelentőségű szereplő maradjon. Valószínű, hogy az OMV is érzékeli ezt a reális alternatívát, és a mostani akció ennek kíván elébe vágni. A magyar olajtársaság bekebelezése persze csak átmenetileg javíthatja az OMV gyengülő piaci pozícióját és versenyképességét, bár kétségtelenül kitágítja az önálló működés időhorizontját.
Amennyire a két cég hosszabb távú stratégiai együttműködése kívánatos, a mostani akció nem is annyira a hosszabb távú célkitűzéssel kapcsolatban vet fel kétségeket, hanem sokkal inkább az eljárás módját és tisztázatlan szándékait illetően. Aggasztó és félelmet keltő, ahogy az OMV illetékesei indokolják, magyarázzák a szokásos üzleti etikát félretevő eljárásukat. Valótlan és enyhén szólva is csúsztatás az a magyarázat, hogy az ellátásbiztonság erősítése és az orosz behatolás megakadályozása a mozgatórugó. Nincs racionális magyarázata és gazdasági oka annak, hogy a Mol esetleges bekebelezése milyen úton-módon erősítené a térség ellátásbiztonságát. Ez utóbbi felemlegetése ebben az akcióban az a „trójai faló”, amely az EU illetékesei és a szélesebb közvélemény számára talán jól hangzik, de sokkal inkább a valós szándékok leplezésére szolgál. Az orosz behatolás megakadályozása mint magyarázó tényező pedig nem több, mint mosolyogtató, szánalmas ábránd.
Mindazonáltal egy tőzsdei cégnek mindig számítani kell hasonló kísérletekre. A kormányzat számra pedig feladatként jelentkezik, hogy a közvetlen tulajdonláson kívül az állam milyen hatékony eszközökkel képes megakadályozni egy nemzetgazdasági szinten is stratégiai jelentőségű cég tisztázatlannak tűnő felvásárlását. Félek, hogy a kormányzati eszköztár szegényes, hatékonysága pedig kérdéses. Az ilyen jellegű beavatkozás azért kényes és kétes értékű, mert a hosszabb távú globális versenyképesség és a középtávon jelentkező nemzetgazdasági érdekek szövevényes gordiuszi csomóját kellene megoldani.
Hegedűs Miklós, a szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója
