Gárda, pénz, szolidaritás

Különösen azok után nem gondoltam, hogy a vezetőjének jó korán sikerült a „honvédelemhez nem kell engedély” kapitális marhaságával előrukkolnia. Mert ha valami, hát ez még békeidőben is engedélyköteles, most nem is beszélve a sokkal gázosabb időszakokról. Ezzel a Magyar Gárda ügye részemről itt és most – barantázásával, lőgyakorlatokról szövögetett álmodozásaival együtt – kipipálva. Az engedély nélküli honvédelem ugyanis elsősorban rendészeti-adminisztratív kérdés, nem biztonságpolitikai.

Bár a honvédség tartalékos rendszerének létrehozása vastagon az utóbbi, ennek önálló Honi Gárda típusú, vagy leánykori nevén a Nemzetőrség típusú létrehozásában sem igazán bízok. Két alapvető ok miatt: az ilyen megoldásnak nincs magyar tradíciója, és a közeljövőben egyszerűen nem lesz rá pénz.

A NATO-tagországok tartalékos rendszerei alapvetően két megoldási irányba mutatnak: a reguláris haderőbe integrált tartalékos rendszer, illetve a reguláris tartalékos rendszert Honi Gárda típusú szervezettel kiegészítő alkalmazások felé. A Honi Gárda típusú megoldás többnyire történetileg meghatározott, a területvédelemmel összefüggésben alakult ki, és olyan országokban fordul elő, ahol a társadalmi szolidaritásnak integráns és fontos része a honvédelem. Az Egyesült Államokban a Nemzeti Gárda az 1900-as évek elején alakult meg, a dán és a norvég honi gárda története a második világháború idejére nyúlik vissza, az első litván tartalékosok pedig a Szovjetuniótól való függetlenedés időszakában jelentek meg. Az oly sokszor hivatkozott portugál Nemzeti Köztársasági Gárdáról most nem is beszélve, amely csendőrségi jelleggel, az 1800-as évek elején alakult ki.

Magyarországon nincs ilyen messze nyúló és folytonos tradíciója a gárda típusú megoldásnak, s még ha az 1956-os Nemzetőrséget ilyennek is tekintik egyesek, az össztársadalmi szolidaritásnak hazánkban, 2007-ben nem szerves része a honvédelem. (A Magyar Honvédség jelenleg is létező önkéntes tartalékos rendszerének csupán félezer tagja van, pedig tagjai fizetést kapnak.) Emellett a NATO- és EU-tag Magyarország védelme egész egyszerűen nem igényel olyan területvédelmi képességeket, amilyeneket a Honi Gárdához kapcsolnak a létrehozását szorgalmazók. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, egyszerűen blöfföl vagy mérhetetlenül tájékozatlan biztonságpolitikai kérdésekben. Mármost, ha nincs szükség területvédelmi erőkre – mert a területvédelem a Magyar Honvédség és NATO fegyveres erőinek a feladata –, a Honi Gárdát a nemzetközi minták alapján katasztrófa- és polgári veszélyhelyzetekben lehetne alkalmazni. Ez azonban ma Magyarországon nem a fegyveres erők feladata, hanem a katasztrófa- és a polgári védelemé. Szóval így ugrik a szervezet fegyveres jellege.

A Honi Gárdával kapcsolatos legnagyobb probléma azonban az, hogy miből finanszírozható egy ilyen szervezet működése (már persze, ha nem a szinte térítésmentes dán példát vesszük alapul, vagy azt, hogy az említett gárdák juttatásait az utóbbi időben Európában szinte mindenhol jelentősen megkurtították). És itt és most nem is elsősorban a Magyar Honvédség szűkös anyagi helyzetére gondolok, abból ugyanis biztosan nem futja. Sokkal fontosabb kérdés, hogy mit szólnának például munkaadóik a kiképzésre vagy továbbképzésre bevonuló „gárdistákhoz”. Mit szólnak egy ilyen civil kezdeményezéshez akkor, amikor még a reguláris tartalékos rendszer esetében sem sikerült működőképes megoldást találni a tartalékosok szolgálati ideje alatt jelentkező munkáltatói veszteségek kompenzálására és a foglalkoztató motiválására. S nem csupán hazánkban nem, de Európa-szerte sem.

Vagyis azoknak, akik Honi Gárdában gondolkodnak, nem csupán a nagypolitika szintjén kellene egyezkedniük, de érdemes lenne megkérdezniük a munkaadókat is erről az ötletükről. Alighanem tanulságos adalék lenne ahhoz, hogy a magyar társadalmi szolidaritásnak része-e a honvédelem.

A szerző biztonságpolitikai szakértő