Igény az atomenergiára

Abban talán ma már szakmai egyetértés van, hogy a paksi atomerőmű megtartása, a folyamatban lévő élettartam-hosszabbítás semmi mással nem helyettesíthető fontosságú. Abban a kérdésben, hogy a közel 2000 MW-ra emelkedő atomerőmű-kapacitást kell-e és reálisan mikor szükséges és indokolt bővíteni, az energiapolitikai koncepció egyértelműen nem foglal állást, de a lehetséges fejlesztési alternatívák között említi.

Az aktualitás abból is fakad, hogy az EU-ban is megfigyelhető paradigmaváltás az atomenergia felhasználását illetően. Egyfelől a jelenleg meghatározó jelentőségű szénhidrogének árának drámai megnövekedése, másfelől a kiotói egyezményben vállalt CO2-kibocsátási normák nemteljesülése, a felmelegedéssel kapcsolatos felfokozott aggodalmak és végül az energiaellátás biztonságával összefüggő sebezhetőség, valamint kockázatok miatt az utóbbi évtizedekben tapasztalt negatív hozzáállás alapvetően változóban van. Hozzáteszem, az EU két meghatározó tagállamában, Franciaországban és Németországban gyökeresen eltérő megítélés érvényesül.

Igazából azonban az atomerőmű építésének indokoltsága a hazai villamosenergia-igények várható alakulásából vezethető le. Az általunk végzett legfrissebb, 2030-ig szóló villamosenergiaigény-prognózis éves átlagban 1,8 százalékos igénynövekedést valószínűsít, de egy erőteljesebb energiatakarékossági program érvényesülése esetén sem mérsékelhető évi 1,5 százalék alá. A 2006. évi 43 TWh fogyasztás 2030-ra 65 TWh-ra – közel 50 százalékkal – növekszik. Ezzel együtt is a mostani 8800 MW erőművi kapacitás bővítését nem elsősorban a villamosenergia-igények emelkedése indokolja, hanem az időközben elkerülhetetlenné váló leállítások, erőmű-selejtezések. A hazai erőműpark jelentős hányada már most is elavult, leállításuk a következő évtizedben elkerülhetetlen. Számításaink szerint 2030-ig mintegy 8500 MW erőmű-kapacitás megépítésének az igénye jelentkezik. Ez azt jelenti, hogy 2030 után a most működők közül – az atomerőművön kívül – csupán az utóbbi években épült, korszerűnek tekinthető földgázalapú, mintegy 2000-2500 MW-ra becsülhető kapacitás marad rendszerben.

Ha nem akarunk a mostani kényszerhelyzetben tartósan megragadni, akkor már most érdemes gondolkodni és előkészületeket tenni arra, hogy a következő évtizedekben megépítendő 8500 MW kapacitás milyen tüzelőanyag-bázisra épüljön. A következő négy-öt évben ugyanis – részben a megvalósíthatóság időkorlátja miatt – lényegében csak a földgázra épülő kisebb kapacitások gyors üzembe állítása jöhet számításba, eltekintve a kevésbé jelentős megújuló energiaforrásoktól. Bár a tudományos-technikai fejlődés gyors, az általánosan elfogadott megítélés szerint 2030-ig a most ismert és széles körben rendszerbe állított – atom, szén, földgáz, megújuló – erőforrásokon túl nem ígérkezik más jellegű tüzelőanyag-forrás a villamosenergia-szektor számára. A szűkös magyar természeti adottságok mellett számításba jöhet még az igények importból történő kielégítése. A szakma erről hallani sem akar, és valóban, ez a megoldás kockázatokat hordoz, így inkább a mostani importarány prognosztizálható.

Megválaszolandó kérdés tehát, hogy a 8500 MW kapacitás milyen tüzelőanyagra épüljön. Megítélésem szerint még igen kedvező változások és igen jelentős állami szerepvállalás mellett sem lehet a megújulókra épülő kapacitás 2500-3000 MW-nál nagyobb, a hazai szénmennyiség pedig szűkös, de igazából a környezeti problémák tűnnek megoldhatatlannak. A valós kérdés tehát igazából csak az, hogy földgáz vagy atom. A kézenfekvő válasz aligha lehet más, mint hogy olyan tüzelőanyagmix a kívánatos, amelyben az atomerőmű-kapacitás bővítése aligha kerülhető el. Jó lenne legalább ezekben az alapkérdésekben politikai és társadalmi közmegegyezésre jutnunk.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója