Mit várnak a befektetőktől?
A kormány a befektetőktől egyrészt néhány (összesen akár 100) milliárd forint tőkeemelést vár, ezt a kötelező egészségpénztárak (KEP) saját infrastruktúrájukra és működésre fordítják. De ettől az egészségügyi ellátás se jobb, se hatékonyabb nem lesz. Márpedig a befektetőtől éppen ezt várnák a koalíció politikusai. De hogyan is érhető ez el?
Az SZDSZ szerint a pénztárak versenyeznek majd a biztosítottakért (korábban kistérségek, ma már háziorvosi körzetek mentén képzelik az eredeti elosztást). De ha a szolgáltatók az Országgyűlés által – a jelenleginél sokkal pontosabban – meghatározott ellátási csomagot az ugyancsak általa rögzített járulékért cserébe nyújtják, akkor miben tudnak versenyezni? A koncepció szerint versenyeztetik a szolgáltatókat. De miben: árban és/vagy minőségben? (A holland példa szerint, ha tőlük függ, csak árban versenyeztetnek, ezzel leszorítják az átlagosan amúgy is alacsony tarifákat, és ezáltal erodálják a minőséget.) Valószínűtlen, hogy az egymással versenyző hét pénztár a szolgáltatókat versengésre tudja késztetni, hiszen egyenlő méretet feltételezve egyenként a kórház szolgáltatásainak mindössze 1/7-ét veszik meg, tehát igencsak gyenge az alkupozíciójuk, miközben az egyetemi városoktól távolabb mindössze egy, de az egyetemi városokban is legfeljebb két-három kórház van az eladói oldalon. Csak a fővárosnak és vonzáskörzetének van jelentős túlkínálata szolgáltatóból.
Az MSZP álláspontja szerint a pénztárak egy-egy igen nagy régiót kapnának, s ott egyedüli szolgáltatásvásárlóként szerveznék az ellátást. Ennek során alkalmaznák a korábbi irányított betegellátási rendszer tapasztalatait. A megszabott progresszivitási szinten belül szabad a betegek számára a szolgáltatóválasztás, a pénz a teljesítményt követi, s a várakozási idő és a szakmai színvonal mentén optimalizálnak a páciensek. A KEP pedig a beutalási protokollok kidolgoztatásában, egységesítésében, fejlesztésében, a minőségmenedzsmentben venne részt, a betegellátás költségeit mérséklő prevenciós programokat szervezne.
A legutóbbi amerikai szakirodalom is megállapítja, hogy a profitorientált forrásallokátor működésének csak akkor van hozzáadott értéke, ha ellátásszervezést végez. Erre épül az MSZP regionális modellje. Elvileg az SZDSZ modelljében is lehetőség van arra, hogy a beteget menedzselje a rendszerben a KEP, de mivel a nagy szolgáltatókra nem tud erőteljes hatást gyakorolni (érdekes lenne, amint hét biztosító hét különböző programot próbálna ráerőltetni egy-egy kórházra), marad a háziorvos befolyásolása vagy az egyéni betegút menedzsment. A páciens és háziorvosa közti személyes kapcsolatot (amely gyakran kényszerű, ha a közelben csak egy háziorvos van) megterheli a biztosító és a biztosított viszonya: a beteg úgy válthatna biztosítót, hogy más háziorvost választ. Az egyéni betegút menedzsment pedig igen költséges, a szolgáltatókra épülő ellátásszervezés többszörösébe kerül.
Nagy kockázatot rejt, hogy a befektetők szinte örökre vesznek piacot. A nemzetközi pénzügyi konglomerátumok globális összeolvadási trendje mentén a tervezett hét befektető tulajdonosi köre öt-tíz év alatt könnyen két csoporttá olvadhat össze, kiiktatva ezzel bármiféle finanszírozói szintű versenyt.
Bár parlamenti konszenzusra remény sincs, az mindenesetre államháztartási kockázatot visz bármelyik modellbe, hogy a kétharmados önkormányzati törvény (Ötv.) és a reform között semmiféle összecsiszolás nem látszik. Könnyen előállhat, hogy az Ötv. alapján az egészségügyi ellátás biztosítására kötelezett önkormányzatok szolgáltatóinak bevételét leszorítva érnek el nyereséget a KEP-ek, ezáltal államháztartási hiányt generálva. Bár 2013-ig az EU forrásaiból van pénz beruházásokra, a megszüntetett állami támogatások helyett utána ez is az önkormányzatokat terheli.
Vigyázzunk, nehogy a létező rossznál egy kicsivel rosszabb modell legyen az erőltetett kompromisszum eredménye!
A szerző a GKI-EKI Egészségügykutató Intézet Kft. ügyvezető igazgatója
