Paradigmaváltás

Nyáron Párizsban voltam, ahol az idegenvezetőm egy Baranya megyei faluból érkező némettanárnő volt. Igaz, Katika franciául nem beszélt túl jól, de felkészültsége, a kultúra iránti rajongása és művészettörténeti tudása kompenzálta ezt a hiányosságát. Mesélte, hogy a falujukban lévő iskolát is érintette a pedagógusok létszámcsökkentése. Az intézményfenntartó jelezte, a „fránya anyagiak” miatt két embert el kell küldeni. Az egyik ő lett. Csak jövőre akart nyugdíjba menni, de ha nem vállalja önként a nyugdíjaztatást, akkor egy 38 éves, kétgyerekes apuka került volna lapátra.
Az oktatási tárca által közzétett adatok szerint iskolakezdésig 8856 pedagógust küldtek el az iskolákból és óvodákból, a közoktatási feladatot ellátó intézmények száma 456-tal csökkent, több mint 2600-an pedig nyugdíjba vonultak. Most 6200-nál többen igyekeznek újra elhelyezkedni. Az eddig munkához jutók egyharmada a gyermekvédelem területén, a szociális ellátórendszerben, illetve kulturális intézményekben kapott új állást. Vagyis továbbra sem mérettették meg magukat a versenyszférában, maradtak a közszféra „biztonságában”.
Mi kellene ahhoz, hogy a versenyszféra munkaadói és a még álláskereső pedagógusok egymásra találjanak? Legfőképp az előítéletek szétrombolása. Hogy a kirúgott pedagógus nem feltétlenül „lusta disznó”, és igenis képes beletanulni a meetingek világába, a versenyszféra munkaadói pedig nem kizárólag „vérszívó piócák”.
Könnyebb helyzetben vannak az álláspiacra „átkonvertálható” szakon végzettek. Például a matematika-, az informatika-, a technikatanárok. Nekik az IT, a telekommunikáció, a gyártás, a logisztika, a beszerzés kínálhat olyan üres posztokat, amelyeket érdemes megpályázniuk. A nyelveket beszélőkre „rákattanhatnak” az ügyfélszolgálati központok.
De mi lesz a többiekkel? A rajz-ének szakon végzettekkel, a magyartanárok tömkelegével? Az adminisztráció, az aszszisztensi munka, az értékesítési, kereskedelmi posztok számukra is nyitottak lehetnek. Ám ehhez paradigmát kell váltani. A napi rutinból leadott tananyag helyett kommunikációs készség, tárgyalástechnika kell, s meg kell szokni a fix fizetés helyett a teljesítményértékelést és -bérezést.
A KSH adatai szerint az oktatásban az elmúlt egy évben elbocsátottak egynegyede férfi. A hazai munkaadók többsége egyre furcsább kiválasztási gyakorlatot követ. Ne legyen huszonéves nő, mert szülni fog, ne legyen kisgyermekes anyuka, mert sokat hiányzik majd, ne legyen negyvenöt év feletti, mert nem olyan rugalmas, nem ért úgy a számítógéphez stb. És sok munkakör – például adminisztráció – esetén: ne legyen férfi, mert nem olyan precíz, mint egy nő… A cégeknek sem ártana egy kis paradigmaváltás. Egy több évtizede pályán lévő pedagógusról ugyanis nyugodtan kiderülhet az állásinterjún, hogy „átütő személyiségű”: dinamikus, ambiciózus, jól kommunikál, van benne spiritusz. Miért is ne? És egyébként is. Sok vállalkozás vezetője sürgette, de legalábbis egyetértett korábban a közszféra racionalizálásával. Az elbocsátottak többek között most ezeknek a vállalkozásoknak az ajtaján is kopogtathatnak.
A magam részéről azt javaslom a pedagógusoknak, ne féljék működtetni az munkahelyszerzéshez a kapcsolatrendszerüket. Az üres állások nyolcvan százalékának sorsa hirdetés nélkül, ajánlás útján dől el. Gondolják végig régi tanítványaik névsorát, ki hol van, mit dolgozik, tud-e segíteni. Használják ki a kormány által nyújtott lehetőségeket: átképzéseket, járulékkedvezményeket, ne szégyelljék megkérdezni az álláskeresés technikáiról a munkaügyi központok szakembereit, vagy akár hívják fel emiatt a hazai személyzeti tanácsadókat (az országban közel nyolcszáz van). Nem akarok hurráoptimizmust sugallni, de egy mondás szerint, ha a negatív gondolkodást megfordítjuk, akkor a lehetetlen hirtelen nagyon is elérhetővé válik. Miért ne lehetne egy kitartó pedagógusból a versenyszféra jól kereső szakembere?

A szerző a Világgazdaság munkatársa