Okozhat-e depressziót az amerikai dollár hanyatlása?

Jelenleg két eshetőséggel kell szembenézni. Ha a megtakarítók és a befektetők globális viszonylatban a dollár folytatódó értékvesztésére számítanak, akkor menekülni fognak ettől a valutától, hacsak nem jutnak kellő mértékű kompenzációhoz annak ellenében, hogy a pénzüket az Egyesült Államokban és ottani aktívákban tartják. Ez a variáns azt feltételezi, hogy a kamatkülönbség Amerika és a világ más részei között növekedni fog. Ezzel azonban együtt járna az, hogy megugranának a tőkeköltségek az Egyesült Államokban, s ez eltántorítana a beruházásoktól, emellett visszavetné a fogyasztást, mert a magas kamatok leértékelnék a háztartások fő tőkéjének tekintett lakást vagy házat.

Ha ebből recesszió támadna, az további pesszimizmust gerjesztene, amely a kiadások csökkentésének újabb spirálját indítaná el, tovább mélyítve a válságot. Egy recesszióban lévő Amerika nem tudná ellátni a világ végső importőrének a szerepét, ezzel a világ többi gazdaságát is recesszióba taszítaná. Ezért kijelenthető, hogy az a világ válságban van, amelyben mindenki a dollár esésére számít.

Ezzel szemben egy olyan világ, amelyben a zöldhasú esése már végbement, az számíthat ugyan gazdasági zavarokra, de nincs mély válságban. Ha a dollár már kellő mértékben hanyatlott – és nem számítanak további értékvesztésre a piacokon –, akkor nincs külön ok a globális megtakarítók és befektetők kompenzálására, ha azok amerikai aktívákat tartanak kézben. Ez a variáns ráadásul jó alkalmakat és lehetőségeket tartogat, mert a dollár végső soron akár erősödhet is, az amerikai kamatok normálisnak tekinthető szinten lennének, az Egyesült Államokban fenntartott eszközök értéke nem kerülne túlzottan nagy nyomás alá, a tőkebefektetéseket pedig lényegében nem érintenék a pénzügyi zavarok.

Bizonyos megrázkódtatásokat persze így sem lehetne kivédeni: ha a gyenge dollár miatt az amerikai bérszínvonal és vásárlóerő nyomott marad, akkor nehéz lesz az USA-ba exportálni, ezért más államoknak egyéb keresleti forrásokat kell felkutatniuk, hogy fenntartsák a teljes foglalkoztatást. Az amerikai kormányra emellett külön feladatként várna az, hogy rendbe tegye a pénzügyi rendszert, ha a dollárt megrengető eszközárcsökkenés miatt tömegesen süllyednének el a túl bátran kockáztató vagy elővigyázatlan hitelezők.

Ezek azonban azok a problémák, amelyeket meg tudunk oldani. Viszont ha a zöldhasú masszív és tartóssá váló értékvesztése miatt a kamatokat a csillagos égig kell emelni, akkor olyan makrogazdasági problémák állnak elő, amelyekre nincs megoldás.

Jelenleg – vagy legalábbis eddig – nem láthatók arra utaló jelek, hogy a globális megtakarítók vagy befektetők a dollár további esésére számítanának. Erre utal az is, hogy nincsenek meg azok a jelentős különbségek az amerikai és a külföldi hosszú lejáratú kamatok között, amelyeknek a dollár eséséből vagy az erre irányuló várakozásokból kellene adódniuk. Emellett továbbra is beáramlik az Egyesült Államokba az a havi 65 milliárd dollár körüli összeg, amelyre szükség van az amerikai folyó fizetési mérleg hiányának a finanszírozásához. Ezért elképzelhető, hogy a világ fortélyosan elkerült egy újabb potenciális katasztrófát.

Minderről azonban később még kiderülhet, hogy a vágyálmunknak megfelelően gondolkodtunk, mert az Egyesült Államok folyó fizetési mérlegének – még mindig tetemes – hiánya szavatolja a dollár további gyengülését. A nemzetközi pénzügyi befektetők és spekulánsok figyelmét még így is folytatólagosan elkerüli az a makrogazdasági logika, hogy a hatalmas folyómérleg-deficit a valuta túlértékeltségét jelzi.

Egy bizonyos szinten ez az állapot rendkívül frusztráló hatású: mi, közgazdászok szeretjük azt hinni, hogy az emberek elég okosak a helyzetük megértéséhez és a saját érdekeik követéséhez. A dollárban kifejezett aktívákba invesztáló tipikus befektető – legyen szó gazdag magánszemélyről, nyugdíjalapról vagy központi bankról – ennek ellenére nem tett olyan lépéseket, hogy megvédje magát a valuta jövőbeni valószínűsíthető hanyatlásától.

Ebben az esetben az a tévedés, amely bántó és rossz a közgazdászokra nézve, az jó lehet a világgazdaság számára: elképzelhető ugyanis, hogy az amerikai gazdaság múló bajaival állunk szemben, nem pedig az egeket ostromló hosszú távú kamatok és a gazdasági depresszió veszélyével. Ha pedig a közgazdászok nem tudják megmagyarázni, mi történik körülöttünk, az nem ok arra, hogy ne örüljünk neki, hogy így alakultak a dolgok.

A szerző a Berkeley Egyetem professzora, a Clinton-kormányzat idején pénzügyminiszter-helyettes volt