Érvek Koszovó függetlenségének kikiáltása ellen

A világon sokfelé gondolják, hogy az 1990-es évek balkáni háborújában játszott szerepe miatt Szerbiának eleve nincs igaza, és a történetnek ezzel le is kellene zárulnia. Belgrád álláspontja azonban nem nélkülöz minden alapot, és más országoknak is aggódniuk kellene, amelyeknek területileg koncentráltan élő nemzeti kisebbségekkel van dolguk, ha Koszovó függetlenségi nyilatkozatának elismerése precedenst teremtene.

Először is figyelembe kell venni, hogy Koszovó történelmileg Szerbia szíve, vallási értelemben pedig a lelke. Ortodox templomok, kolostorok és más vallási emlékhelyek százai tanúsítják ezt. Az ottani demográfiai változások nagyrészt abból álltak, hogy Enver Hodzsa világtól elzárt kommunista államából özönlöttek az albánok az országrészbe, így teremtve többséget a szerbekkel szemben. Emellett a szerbek már a NATO 1999-es beavatkozása előtt is nagy számban menekültek Szerbia más területeire, részint az albánok erőszakossága elől, részint jobb életkörülményekre számítva.

Szerbiának a Koszovó iránti igényei jóval erősebbek annál, mint amit Oroszország tud támasztani Csecsenfölddel, Kína Hszicsiang tartománnyal, India (a Pakisztán által elvitatott) Kasmírral, a Fülöp-szigetek Mindanao szigetével szemben. Az említett tartományokban szintén erős muzulmán többségű lakosság van, amellett, hogy részei egy nem muzulmán többségi államnak.

De Oroszország, Kína és India nagy állam, amely nem engedi meg, hogy területének bármely részét elcsatolják, ilyen irányú nemzetközi törekvés vagy bátorítás nem is tapasztalható. Mindanao felett a Fülöp-szigetek kormánya ténylegesen elveszítette az ellenőrzést, csakúgy, mint történt az Szerbiával a koszovói országrész esetében. Ha pedig Mindanao függetlenségi nyilatkozatát nem ismerte el senki, akkor miért tennék ezt a balkáni albánok esetében?

Koszovó függetlenségét nemcsak Oroszország, Kína és India ellenzi, hanem a muzulmán többségű Nigéria is, amely meg akarja tartani Biafra tartományt, ahol a 60-as évek végén véres polgárháborút vívtak a katolikus ibo törzshöz tartozókkal szemben. A muzulmán többségű Indonézia a nyugati politikai beavatkozás hatására elveszítette a katolikus többségű Kelet-Timor feletti ellenőrzést, itt azonban a jogcím eleve ingatag volt, mert Jakarta alig néhány évtizede foglalta el a területet.

Mindezen túl magában Európában sem egyértelmű Koszovó elszakadásának támogatása, hiszen emellett szintén akadnak függetlenségi törekvések: a katalánok és a baszkok Spanyolországról válnának le, a flamandok Belgiumot szüntetnék meg, a Skót Nemzeti Párt pedig a briteknek fordítana hátat. A dologban az a legroszszabb, hogy a szerbek kettős norma alkalmazását látják velük szemben a nemzetközi porondon. Horvátország és Bosznia szuverenitásának és területi integritásának elismerését kikényszerítette a világ, annak ellenére, hogy függetlenségi nyilatkozatot tett a Horvátországi Krajina Szerb Köztársaság és a boszniai Szerb Köztársaság. Felmerül a kérdés, hogy miért kezelik másként Koszovót.

Van vagy 700 ezer olyan szerb menekült Horvátországból és Boszniából, akik vagy nem tudnak vagy nem akarnak visszatérni eredeti otthonukba. Közöttük található nagyjából az összes horvátországi szerb, leszámítva azokat, akik áttértek a katolikus hitre, és vállalták, hogy horvátokká válnak. Szerbia ma kénytelen Európa legnagyobb létszámú menekült népességéről gondoskodni. Ez a tábor elkerülhetetlenül tovább duzzad, ha Koszovó függetlenségre tesz szert, mert akkor megindul az ottani szerbek exodusa, hacsak a területüket jelképező bástyák – főleg ha Mitrovica és környéke – nem csatlakozhatnak Szerbiához.

Koszovó függetlenségének elismerése emellett azzal a hátránnyal is járna, hogy kifizetődőnek és járható útnak bizonyulnának az erőszakos elszakadási törekvések. A világnak másutt is hozzá kellene szoknia a stratégia követéséhez, arctalan szakadárok civileket és rendőröket támadnának meg. A biztonsági erők pedig – nem tudván, hogy az ellenség hol rejtőzik a civil lakosság körében – válogatás nélkül alkalmaznak megtorló akciókat. Az emberi jogokon eső sérelmek nemzetközi tiltakozást váltanának ki, amit külföldi katonai beavatkozás és megszállás követne, végső soron pedig az állam – a szakadárok függetlenségi nyilatkozata nyomán – elveszítené uralmát az érintett tartomány felett.

A stabilitás megteremtése és fenntartása miatt az ilyen precedenst el kell kerülni, nemcsak Balkánon, hanem minden olyan országban, ahol elégedetlen etnikai kisebbség található. Szerbia területi integritását és szuverenitását meg kell őrizni, összhangban az Egyesült Nemzetek chartájával és az 1975-ös helsinki egyezmény záróokmányának szövegével, amely garantálja az európai határokat, továbbá az 1999-ben elfogadott 1244-es számú ENSZ határozattal, amely Szerbia jelenlegi határait szavatolja.

A korábbi Jugoszláviában volt éppen elég rombolás és tömeggyilkosság. A nemzeti integritás megőrzése a béke univerzális elve, amelynek alkalmazásából nem lenne szabad kizárni Szerbiát. (Lapunk holnapi számában folytatjuk a vitát.)

Raju G. C. Thomas a Marquette Egyetem nyugalmazott tanára, a Belgrádi Egyetem volt Fulbright-professzora.

Copyright: Project Syndicate, 2007

@ www.project-syndicate.org