Monetáris politika és az eljövendő stagfláció

Az Egyesült Államok óriási külföldi hitelfelvétele és a nyomában támadó globális egyensúlyhiány már évek óta aggodalmak forrása. Amerika ezzel szemben azt mondja, hogy legyen hálás neki a világ, amiért a lehetőségeit messze meghaladóan jól élt, mert ezzel mozgásban tartotta a globális gazdaságot, mégpedig a sok száz milliárd dolláros tartalékokat felhalmozó ázsiai térség magas megtakarítási rátái ellenében. Az természetesen mindig is tudott volt, hogy a George W. Bush elnöksége idején elért amerikai növekedés fenntarthatatlan, és most eljött az eszmélés ideje.

A kezdetektől elhibázott iraki háború hozzájárult ahhoz, hogy az olajárak négyszeresükre emelkedjenek 2003 után. A 70-es évek olajsokkja egyes országokban inflációt okozott, ahol pedig erre kamatemeléssel reagáltak, ott recessziót. Volt, ahol – a legrosszabb variánsként – stagfláció ütötte fel a fejét.

Eleddig három kritikus tényező segítette a világot abban, hogy át tudja vészelni az olajárak robbanásszerű emelkedését. Először is Kína, amely az elért termelékenységnövekedés bázisán deflációs hatást exportált. Ennek bázisán – másodikként – az USA korábban nem látott alacsony szintre állította be az irányadó kamatlábakat, ez kiváltotta az ingatlanbuborékot, olyan jelzáloghitelekkel, amelyeket létfenntartási támogatásokon élők is igénybe tudtak venni. Végezetül közrejátszottak azok a dolgozók, akik szorítóba mentek, amikor elfogadták az alacsonyabb reálbéreket és a GDP szerényebb hányadát.

Ez a játszma mostanra ért véget. Kína inflációs nyomással kényszerül szembenézni, ha pedig enged a jüan felértékelését célzó washingtoni követelésnek, akkor megugranak a létfenntartási költségek az USA-ban és másutt. A bioüzemanyagok elterjedése folytán integrálódik az energia- és az élelmiszerpiac, ez utóbbin pedig a drágulás halálos veszedelmet jelent a fejlődő államokra nézve. A vásárlásban megrészegült amerikaiak további erős fogyasztása szintén bizonytalannak látszik. Ha a Federal Reserve csökkentené is a kamatokat, a hitelezők aligha törnék magukat újabb jelzálogkölcsönök folyósításáért.

A Bush-kormányzat valamiként szeretné elejét venni az ingatlanárverések további hullámának, mert igyekszik a gazdaság problémáit a következő elnökre hagyni, csakúgy, mint az iraki katonai vállalkozás csődtöme-gét. A siker esélyei elenyészők. Amerika számára ugyanis ma inkább az a kérdés, hogy rövid, de erős visszaesés lesz-e, vagy enyhébb, de elhúzódó lassulás.

Mindezen túlmenően az USA exportálta a saját problémáit, mégpedig nemcsak a mérgezett jelzálogadósságok és a gyatra pénzügyi praktikák átadásával, hanem az elhibázott makro- és mikrogazdasági politika miatt egyre gyengülő dollárral is. Európa számára például mind nehezebb lesz a kivitel, az „erős dollár” fundamentumán nyugvó világgazdaságnak ugyanakkor az elkövetkezendő piaci instabilitás lesz költséges. Időközben végbement a jövedelmek nagyarányú újraelosztása az olajimportőröktől a gyakran nem demokratikus berendezkedésű exportőrök felé. További jövedelemátcsoportosítás zajlott le mindenütt a dolgozóktól a nagyon gazdagok irányába. Az ugyanakkor nem világos, hogy a dolgozók meddig fogadják el az életszínvonaluk további csökkenését az egyre elérhetetlenebb ígéretekkel biztató, egyenlőtlen globalizáció nevében.

Mindez nagyon rossz hír azoknak, akik azt gondolták, hogy a jól menedzselt globalizáció révén a fejlett és a fejlődő államok egyaránt nyerhetnek, és a vibráló középosztályok hátán terjedni fog a demokrácia, a világméretű igazságosság. A mostanihoz hasonló léptékű gazdasági kiigazítás mindig is fájdalmas volt, a kínokat azonban a közeli jövőben az is fokozza, hogy a folyamat nyertesei egyre kevésbé hajlandók költekezni.

Mára világosan látható lett a visszája annak a tételnek, hogy „a világ úszik a likviditásban”, mert a kereslet globális léptékben válik elégtelenné. Az utóbbi hét évben a nyakló nélküli fogyasztásával Amerika képes volt betömni a rést, most azonban a háztartások és a szövetségi kormány kiadásai egyaránt csökkenni fognak, mert mindkét párt elnökjelöltjei viszszatérést ígérnek a fiskális felelősséghez. Ezt akár biztató jelnek is lehetne tekinteni a hétévnyi – az 5600 milliárd dolláros államadósságot 9000 milliárdra emelő – tékozlás után, az időzítés azonban aligha lehetne rosszabb.

A lehangoló összképben azért van egy pozitív elem: a globális növekedés forrásai ma jóval sokrétűbbek, mint voltak egy évtizede, a fő hajtóerőt ma a fejlődő államok adják. A világ legnagyobb gazdaságának a növekedésében bekövetkező lassulásnak – vagy netán recessziónak – mindazonáltal jelentős hatása lenne világviszonylatban is. Ha a monetáris hatóságok megfelelően válaszolnak az erősödő inflációs nyomásra – figyelembe véve azt, hogy nagy része inkább importált jellegű, semmint a túlzott belső keresletből eredő –, akkor kievickélhetünk a bajból. Ha viszont a központi bankok fáradhatatlanul emelik a kamatokat, hogy tartani tudják az inflációs célokat, akkor fel kell készülnünk a legroszszabbra, egy újabb stagflációs időszakra. Ezt az utat követve a drágulási spirált egy idő után ugyan ki lehet iktatni a rendszerből, az ár azonban hatalmas lesz, kieső jövedelemben, megszűnt állásokban és elveszített lakásokban.

A szerző közgazdasági Nobel-díjas

@ www.project-syndicate.org