3x20 százalék = ?

A „háromszor 20 százalék” az energiahatékonyság 20 százalékos javítását, a megújuló energiaforrások arányának 20 százalékra növelését és a szén-dioxid-kibocsátás 20 százalékos mérséklését célozza meg 2020-ig. Mielőtt ennek a magyar gazdaságra gyakorolt hatását taglalnám, jogosan merül fel a kérdés, hogy az Európai Uniónak milyen mozgástere van ezen direktívák kijelölésénél, de még inkább teljesítésénél. Joggal feltételezhető ugyanis, hogy a készülő direktíva módosítja és torzítja a globális piac által érvényesített tényezőkombinációkat, tehát az EU versenyképességét negatívan befolyásolja. Ha ez így van, akkor kérdés, ennek milyen hatása lehet a növekedésre, a foglalkoztatásra, a tőkeáramlásokra. Fokozottan aggályos a globális követelményektől eltérő tényezőkombináció kikényszerítése a nemrég csatlakozott és a gyors társadalmi-gazdasági felzárkózásban reménykedő kelet-európai országok számára. Ráadásul ezen államokban, így Magyarországon is az egy főre jutó energiafelhasználás jóval alacsonyabb az EU átlagánál, ugyanakkor a lakosság költésében az energiaköltség a fejlett uniós államokénak közel a kétszeresét teszi ki.

Nem vitatva a háromszor 20 százalékos direktíva kedvező hatását a globális környezeti problémákra, Magyarország esetében sajnos abból az alaphelyzetből kell kiindulni, hogy az EU adottságaihoz képest nemcsak a hagyományos, fosszilis energiahordozó-forrásaink szűkösek és gazdaságtalanok, hanem a rendelkezésünkre álló mobilizálható megújuló erőforrásaink többsége is. A víz- és a szélenergia, amely ma a megújuló források döntő részét képezi, nálunk nagyon szűkös. A biomassza és a geotermia ígér hosszabb távon kitörési lehetőségeket, de nagyobb arányú hasznosításukat ma még a hatékony és versenyképes technika, technológia hiánya korlátozza, gyengék a komplex hasznosítás feltételei is. Mindezek alapján bizonyossággal állítható, hogy 2020-ig a gazdaságosság és a versenyképesség követelményeinek megerőszakolása nélkül a 20 százalékos megújuló arány Magyarországon nem érhető el.

Amennyiben a hatékonyságot az egységnyi GDP-hez felhasznált energia hányadosaként értelmezzük, akkor a célkitűzés könnyen teljesíthető a direktívától függetlenül is. Ha viszont a direktíva 2020-ra a jelenlegi energiafelhasználási szint 20 százalékos mérséklését jelenti, akkor ez a követelmény ugyancsak teljesíthetetlen.

A szén-dioxid-kibocsátás 20 százalékos mérséklésének elérése két tényezőtől függ. Az egyik az, hogy a villamosenergia-termelés milyen tüzelőanyagra alapozódik, a másik a közlekedésben elérhető megtakarítások kérdése. A 2012-ben életbe léptetendő, igen szigorú gépkocsi-kibocsátási normák ellenére a hazai gépkocsiállomány gyors további növekedése miatt ebben a tekintetben inkább stagnálásra számíthatunk. A szén-dioxid-emisszió szempontjából kedvező fejlemény, hogy a következő évtizedben igazából a földgázon kívül nincs számottevő tüzelőanyag a villamosenergia-ipar számára. Ezzel csak az a probléma, hogy ugyancsak uniós direktíva szorgalmazza az ellátásbiztonságot fenyegető importfüggőség radikális csökkentését is. El kell dönteni, hogy az importfüggőség esetleges növekedése vállalható-e a szén-dioxid-kibocsátás mérséklése érdekében.

Következtetésképpen adódik egyrészt, hogy globalizálódó világunkban csak az együttes, a világ erőközpontjai által elfogadott és vállalt célkitűzés számíthat sikerre: egyetlen szereplő törekvése dicséretes ugyan, de a siker kétséges. Másrészt, amennyiben a piacgazdaság jelen értékrendje közel változatlan marad, akkor az EU gazdasága is ennek a törvényszerűségnek kell hogy engedelmeskedjen. Végül, a reális célkitűzések nemcsak a teljesítés elvárhatósága miatt fontosak, hanem az EU hitelessége miatt is. Erre figyelmeztet Lisszabon és a kiotói egyezményben vállalt kötelezettségek teljesítésének a kudarca is.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója