Az innováció mint a globalizálódás feltétele

A Gazdasági Versenyképesség Kerekasztal innovációt érintő vitaindító tézisei hangsúllyal rögzítik, hogy az innováció nem más, mint a tudás piacra vitele, kommercia-lizálása. Erre az ellenvetés nélkül elfogadott összefüggésre azonban nem igazán köszön vissza a magyar gyakorlat. Gyengék a tudást gazdasági haszonná konvertáló erőfeszítések, a hazai gazdasági, üzleti környezet, az adórendszer, az oktatás, a szakképzés nemhogy segítené, inkább akadályozza az innovációt.

A verseny kibontakoztatása mint állami feladat lényegében a verseny útjában álló akadályok elhárítását jelenti, eszközei pedig elsősorban a liberalizáció, a dereguláció, az üzleti környezet javítása, a megfelelő közjavak biztosítása, különös tekintettel a törvényességre és az oktatásra. Ami ezen kívül vagy ezzel párhuzamosan, a jelenleg meglévő eszközök birtokában elvégezhető, annak lényege egyrészt a közvetlen vállalati támogatások közvetett, piaci orientációjú támogatásokkal való felváltása, másrészt a közvetlen támogatások célorientált koncentrálása.

A közvetlen vállalati támogatások szükségszerűen a versenyfeltételek torzításához vezetnek, hatékonyságuk vitatható. Olyan módon lenne célszerű átcsoportosítani például az alkalmazott kutatások ösztönzését és az eredmények hasznosítását szolgáló forrásokat, hogy azok ne önmagában a kutatásokat, hanem annak piacosulását is segítsék. Ennek az irányváltásnak egymással összefüggő kulcselemei a szabadalmaztatás, a kockázati tőke generálása és az innovációt segítő szolgáltatások – köztük a főként kis- és középvállalatoknak hasznos tevékenységet végző, úgynevezett hídképző intézmények – támogatása. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az üzleti szereplők hatékonyságra való törekvései és a gazdaságpolitika igénye a jól hangzó vivőszavakra ezen a ponton találkozhatnak: a magyar alkotóképesség gyümölcseinek megvédésére épülő PR itt kitűnő lehetőségeket kínál. Az ebben való állami szerepvállalásnak üzleti alapon kellene történnie, akár a meglévő intézményrendszert némiképp átalakítva, annak bevonásával.

Az interjúk szerint egyetértés látszik abban, hogy az alapkutatások állami finanszírozását fenn kell tartani, azonban itt is hangsúlyosan vetődik fel a gazdaság igényei felé való elmozdulás, s nemcsak a műszaki és természettudományok, de a társadalomtudományok területén is. Az akadémiai típusú alapkutatások között is bőven vannak olyanok, amelyek összefüggésbe hozhatók a piacgazdaság sikerességének a feltételeivel. Említhetnénk itt a globalizáció által középpontba állított nyelvi dimenzió fontosságát (pl. angol kontra nemzeti nyelv, a születőben lévő elektronikus nyelv) vagy a kulturális különbözőségek versenyképességi vonatkozásait. Releváns kérdésekre adhat választ e téren a szociológia is: ilyenek például a versenyszemlélettel vagy a sikeres vállalkozói szereppel kapcsolatos attitűdök és azok hatásai. Indokolt, hogy amennyiben ilyen kérdések a társadalom előrejutásának elősegítésére megfogalmazhatók, úgy ezek jelenjenek meg az alapkutatási célkitűzések között.

A közvetlen vállalati támogatások gyakorlatával a megkérdezettek fele nem ért egyet, az ennek tulajdonított piactorzító hatás, az alacsony hatékonyság és a kapcsolódó korrupciós veszély miatt. Az állami támogatásokat igenlő innovatív vállalkozások elsősorban a szellemi tulajdon jogvédelmével kapcsolatos, igen magas költségek állami átvállalását pártolnák.

A megkérdezett cégek túlnyomó többsége pozitívan ítéli meg, hogy az üzleti szereplők és a kutatói szféra közös kutatásai előnyt élvezzenek az állam által kiírt pályázatokon. Az ilyen együttműködés térnyerése nagyban hozzájárulhat az elméleti tudás hasznosulásához, ami indokolja, hogy az üzleti oldal kezdeményezése és részvétele fokozatosan nyerjen hangsúlyozott prioritást. Megfontolandó akár az elnyerhető összegek felső határának a nagyobb arányú üzleti részvételt honoráló megemelése is (aki nagyobb rész vállal, több állami pénzt kaphat).

A tudományos eredmények piacra vitelét a fejlett országokban a kockázati tőke nagymértékben segíti, ez azonban Magyarországon csak igen korlátozottan jelenik meg. Fontos lenne olyan üzleti konstrukciók kidolgozása, amely a bankokat is érdekeltté tenné egyes kockázatos, de nagy haszonnal kecsegtető befektetésekben. Kínálkozó – vizsgálandó – megoldás lehet, ha az állam az innovációs járulék egy részét olyan kockázatitőke-alap létrehozására fordítaná, amely éppen ezt ösztönözné.

Az innovációt akadályozó tényezők sorában a vállalkozások részéről a csaknem kizárólagosan állami kompetenciát jelentő felsőoktatás igen éles kritikát kapott. Alapos, célorientált vizsgálatokkal kell meghatározni, hogy melyek itt a leggyengébb láncszemek, mert a kritikai észrevételek tartalma igen nagy mértékben szóródik (felhígult felsőoktatás, az akkreditációs rendszer hiányosságai, a doktori képzés gyengeségei, a gyakorlati képzés olykor szinte teljes hiánya, az oktatás és az üzleti szféra egymástól való elszigeteltsége, a vállalkozói és vezetőképzés elégtelensége, a még mindig gyenge nyelvi és középiskolai képzés stb.).

A vizsgálat általános konklúziója egybevág a nemzetközi tapasztalatokkal. Ezek azt mutatják, hogy az innovációban élenjáró országokban az állam innovációs célú ráfordításait az üzleti szféra ilyen kiadásai növekvő mértékben meghaladják. Az innováció serkentését célzó állami pénzköltés preferenciái valójában csak a keretfeltételek fejlesztésében érvényesíthetők hatékonyan, a konkrét fejlesztés (annak kockázataival együtt) már az üzleti szereplők feladata.

A szerző a Gazdasági Versenyképesség Kerekasztal innovációs munkacsoportjának vezetője