Folytatódik az orosz vállalatok külföldi expanziója

Nagy siker ez, már csak azért is, mert Alekszej Miller energetikai birodalmának vezetői évekig mindhiába tárgyaltak az algériai Sonatrach képviselőivel az esetleges orosz tulajdonszerzésről. Tették ezt azzal a nem titkolt céllal, hogy végképp szertefoszlassák az egységes elveket hirdető, de valójában nagyon is széthúzó EU-tagországoknak az energetikai szállítások diverzifikálásához fűzött reményeit.

Észak-Afrika az egyetlen komoly energetikai tartalékokkal rendelkező térség, ahol Millerék idáig nem voltak jelen. 2006-ban, amikor nyilvánosságra került a Sonatrachhal folyó alku híre, a világsajtó első rémületében már egy „földgáz OPEC” létrejöttét vizionálta. A szovjet korszak dezinformációs technikáival ma is előszeretettel élő Kreml ezt egyáltalán nem cáfolta. Sőt, előállt egy orosz–algériai–iráni árkartellnek a „földgáz OPEC”-nél reálisabb és éppen ezért félelmetes ötletével.

Az algériai orosz jelenlét azután az árkartell gondolatával együtt észrevétlenül lekerült a napirendről. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a Gazprom szívós vezetői feladták volna az Európa földgázellátása feletti ellenőrzés miatt stratégiai jelentőségű tervet: új megközelítést alkalmaztak. Gyorsan kiderült, hogy ha a Sonatrach nem is bizonyult készséges partnernek, az orosz elnöki rezidenciába bejáratos ENI-vezetők annál inkább. Az olasz vállalat első emberével, Paolo Scaronival március végén Moszkvában Alekszej Miller szinte órák alatt megegyezett, hogy az olasz mamutvállalat az újabb oroszországi lelőhelyek kitermelésében szerzett további lehetőségek fejében átadja a líbiai részvényeinek számottevő részét (a Financial Times szerint a felét).

Az ügynek külön jelentőséget ad, hogy az ENI – a Moammer Kadhafi elnök birodalmában jelen lévő külföldi vállalatok közül a legnagyobb – nemrég megállapodást kötött Tripolival. Ennek értelmében kétszeresére bővítik a Líbiát Olaszországgal a Földközi-tenger mélyén összekötő földgázvezetéket. A néhány évtizede még koldusszegény, ám az 1960-as évek eleje óta kitermelt szénhidrogének révén Afrika leggazdagabb országává vált Líbia így már évi 8 milliárd köbmétert tud Európába juttatni kitűnő minőségű földgázából. Ha az ENI részvénycsomagjának a fele valóban a Gazpromhoz került, akkor az európai földgázszükségletnek idáig mintegy 25 százalékát biztosító Moszkva végleg kulcspozícióba kerül kontinensünkön.

Észak-Afrikán kívül a fekete kontinens nyugati részén, Nigériában is folyik a küzdelem az ottani energetikai kincs 4000 kilométeres szállítási útvonalának építési jogáért a nyugati cégek és a Gazprom között. Hidegebb tájakról már nem is beszélve: az orosz sajtóban „nagyon hideg háborúnak”, a Daily Telegraphban viszont „sarki imperializmusnak” nevezett akció során tavaly augusztus 2-án az orosz Arktisz–2007 kutatóexpedíció tagjai egy titániumból készült zászlót helyeztek el 4200 méter mélyen. Így jelezték, hogy Moszkva igényt tart a világ kőolaj- és földgáztartalékának 25 százalékát, rengeteg aranyat, platinát, nikkelt, ónt rejtő sarkvidéki kincsekre. Azóta ennek az igénynek nyomatékot adott a Kreml közeli (vagyis „jó”) oligarchák tulajdonában álló Norilszk Nikkel vállalat, amely saját flottát épít a sarkvidéki munkára alkalmas hajókból.

A kőolaj- és földgázszállító hajók számának növelése a stratégiai célja az „olajbizniszben” idáig ismeretlen FLC West nevű orosz befektetési társaságnak is. A volt NDK-ban működő két nagy hajógyár norvég tulajdonosa a hét végén bejelentette, hogy a német üzemeket és a Baltikumban, illetve az ukrajnai Nyikolajev városában lévő három hajógyárának 70 százalékos részvénypakettjét is eladta az orosz cégnek. Ezek a gyárak rengeteg megrendelést kaptak, s 2006-ban még csaknem 146 millió euró nyereséget termeltek – igaz, a profit tavaly 11 millióra zuhant. A menedzsment így a kisbefektetők nyomására az eladás mellett döntött.

De a hosszú távú orosz gazdasági offenzíva korántsem csak az energetikai szférában vált feltűnően élénkké – gyakran agresszívvá – az utóbbi időben. A tőzsdei bevezetés és az azzal összekötött elsődleges részvénykibocsátás az orosz vállalatok számára korábban egyet jelentett a londoni börzére vitellel. Tavaly a brit fővárosban negyvenmilliárd dolláros forgalmat bonyolítottak az orosz részvényekkel. A két ország kapcsolatának megromlása azonban – nyilvánvalóan a Kremlből érkezett sugallat nyomán – arra késztette a parkettre készülő orosz vállalatokat, hogy más irányt vegyenek.

Néhány hete a moszkvai lapok címoldalára került, hogy a Mecsel nevű vaskohászati kombinát menedzsmentje Frankfurt vagy Toronto tőzsdéjén akarja a mintegy négymilliárd dolláros részvénykibocsátást lebonyolítani.

A Ruszal, a világ legnagyobb alumíniumgyára pedig, amint azt már januárban kiszivárogtatták, Hongkongba készül. Oleg Deripaszka, a cég többségi tulajdonosa, a „jó oligarchák” legjobbika, Oroszország egyik leggazdagabb embere – miközben a Norilszk Nikkel 25 százalékát is szeretné megszerezni! – kilencmilliárd dollárra számít a hongkongi részvénykibocsátástól. Nem biztos, hogy vérmes reményei valóra válnak, mert a potenciális vevők már tudják, hogy Deripaszka élet-halál harcot vív a Kremlnek óriási politikai szívességek egész sorát tevő Aliser Uszmanovval a Norilszk Nikkelért. Ez pedig komoly bizonytalansági tényező a befektetők szemében, hiszen az Oroszországban javában dúló, egyre szövevényesebb gazdasági maffiaháborúk kimenetele a „jó oligarcháknak” a hatalommal való aktuális kapcsolatától függ. És minden jel arra mutat, hogy az orosz vállalkozókat egy nem régi, szokatlanul agresszív beszédében külföldi tulajdonszerzésre biztató Dmitrij Medvegyev megválasztott orosz elnök az „oszd meg és uralkodj!” elve mellé uralomra jutásakor már a magáénak tudhatja annak gyakorlatát is.

A szerző az ELTE tudmányos főmunkatársa