A nagy paradoxon: szűkösség a bőség korában
Amikor George W. Busht elnökké választották, akkor megígérte, hogy a gazdagoknak szánt adócsökkentések az összes gazdasági bajra gyógyírt hoznak majd. Az adócsökkentések által fűtött növekedés eredményeinek – az ígéret szerint – vissza kellett volna csordogálniuk az alacsonyabb jövedelmi kategóriák felé, annak a gazdaságpolitikának a szellemében, amely oly divatossá vált Európában és máshol. Ez az elképzelés azonban meghiúsult. Az adócsökkentéseknek elvileg ösztönözniük kellett volna a megtakarítást, ez azonban a háztartásoknál nullára csökkent. Élénkülnie kellett volna a foglalkoztatásnak, ehelyett a munkaerő-piaci részvételi hányad alacsonyabb, mint a 90-es években volt. Ami növekedés mégis jelentkezett, annak gyümölcseit csak a csúcson lévő kevesek élvezhették.
A termelékenység egy ideig javult, de ez nem a Wall Street pénzügyi innovációinak volt köszönhető. A pénzügyi szolgáltatási szektor új termékei nem a kockázatok jobb menedzselését, hanem ezek fokozódását eredményezték, és végül oly mértékben váltak komplexszé és átláthatatlanná, hogy a Wall Street elemzői és a hitelminősítő cégek sem voltak képesek az értékelésükre. Ezzel egyidejűleg a pénzügyi szektor alkalmatlan volt olyan termékkonstrukciók kidolgozására, amelyekkel a közember jobban tudta volna kezelni az őt fenyegető – például a lakásbirtoklással járó – kockázatokat. Emiatt várhatóan amerikaiak milliói fogják elveszíteni lakásaikat és ezzel együtt egy egész élet megtakarítását.
Az amerikai siker középpontjában a technológia áll, amelyet a Szilícium-völgy testesített meg. A helyzet iróniája azonban az, hogy az ingatlanpiaci buborék csúcsán nem a technológián alapuló növekedés feltételeit megteremtő tudósok és az őket finanszírozó kockázati tőkések fölözték le a legnagyobb gazdasági sikert. Ezeket az igazi befektetéseket ugyanis elhalványították a pénzügyi piacok legtöbb szereplőjét felszippantó tőzsdei játékok.
Jelenleg arra van szükség, hogy a világ újragondolja, mi legyen a növekedés forrása. Ha az expanzió alapjait nem az ingatlan- vagy a pénzügyi piacokon folytatott spekuláció adja, hanem a tudomány és a technológia, akkor az adórendszert is ehhez kell igazítani. Miért kell, hogy a Wall Street kaszinóiban szerencsejátékot folytatva szerzett jövedelem alacsonyabb adókkal legyen sújtva, mint az, amelyet másként kerestek meg? Az árfolyamnyereséget legalább akkora kulcsokkal kellene megterhelni, mint a többi, szokásos jövedelmet. (Az előbbiek amúgy is tetemes hozammal kecsegtetnek, mert az adót csak az értéknövekmény realizálása után kell befizetni.) Emellett különadót kellene kivetni az olaj- és a gázipar nagyvállalataira.
Ha figyelembe vesszük a legtöbb országban tapasztalható növekvő egyenlőtlenséget, akkor helyénvalónak kell minősítenünk a nagyobb adók kivetését azokra, akik gyarapodtak, hogy segíteni lehessen mindazokon, akik teret veszítettek a globalizáció és a technológiai váltás következtében. Ezen az úton a robbanásszerűen emelkedő élelmiszer- és energiaárak miatti feszültségeket is enyhíteni lehetne. Ahol pedig élelmiszerjegy-programokat működtetnek, ott a kormányoknak emelniük kell az ilyen juttatások értékét, hogy fenn lehessen tartani az elfogadott táplálkozási normákat. Az ilyen programokat nem működtető országoknak ugyanakkor fontolóra kellene venniük hasonló sémák bevezetését.
A mai válságot két tényező váltotta ki. Egyrészt az iraki háború hozzájárult az olaj árának emelkedéséhez azzal is, hogy feszültséget keltett a legolcsóbban kitermelhető készleteket rejtő közel-keleti térségben. Másrészt a bioüzemanyagok felhasználásának terjedése miatt az energia- és az élelmiszerpiacok egyre jobban összekapcsolódtak. A megújuló energia felhasználása üdvözlendő, az a politika azonban nem, amely torzulást visz be az élelmiszer-ellátásba.
A kukoricaalapú etanol előállításához folyósított amerikai szubvenciók révén több pénzt juttatnak a termelőknek, mint a globális felmelegedés korlátozását célzó programoknak. Az Egyesült Államokban és Európában kifizetett hatalmas agrárszubvenciók gyengítették a mezőgazdaságot a fejlődő világban, ahol ráadásul túl kevés segélyt juttattak az ágazat termelékenységének növelésére. A segélyek összességéből hajdan 17 százaléknyi hányadot juttattak a mezőgazdaságnak, ma három százalékot, ráadásul több nemzetközi donor feltételül szabja a műtrágyák támogatásának megszüntetését, és emiatt az ottani, pénzhiánnyal küszködő termelők még nehezebben tudnak versenyezni.
A gazdag államokban kiiktatni ugyan nem lehet, de mindenképpen mérsékelni kellene a torzító hatású agrár- és energiapiaci beavatkozásokat, ehelyett segíteni kellene a szegény államokat az élelmiszer-termelő kapacitásaik növelésében. Ez azonban csak a kezdet, mert a legnagyobb kincset jelentő erőforrásunkat, a tiszta levegőt és a vizet úgy kezeljük, mintha ingyen lenne. Az alapvető erőforrások miatti problémáinkat csak úgy tudjuk megoldani, ha a fogyasztást és a termelést új elvek szerint szervezzük, és egy új gazdasági modell keretében terjesztjük el.
A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora
Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org
