Merre tovább?
Újból ősz, újból költségvetés, de ezúttal kisebbségi kormány mellett. A helyzet azonban nemcsak a politikai felállás miatt drámai, hanem a gazdasági kényszerűség miatt is. A magyar költségvetési politika ugyebár eleinte lassabban, az utóbbi években pedig egyre gyorsuló ütemben fokozatosan önmagát lehetetlenítette el. A minden képzeletet felülmúló választási költekezésben a bevételek egyre nagyobb részét egyszeri, privatizációs és egyéb bevételekkel töltötték fel, ez viszont már a következő évben hiányzott a kasszából. Ilyenkor jött a választásokat követő megszorítási csomag, amely általában a bérterhek emelésével és a kiadások elinflálásával operált. Ez egyre többeket kényszerített az adómegkerülés legális és illegális formáira, az állam pedig egyre rosszabb hatékonysággal finanszírozta a közszolgáltatásokat, ez aztán a kapacitások és a minőség romlásával járt.
Az egyre kevesebb adófizető miatt viszont az adóemelés csak átmeneti eredménnyel járt, a nem hatékony kiadások pedig a gazdaságot tartalékainak felélésére kényszerítették. A betegeskedő magyar modellt magyar recepttel próbálták gyógyítani, de sajnos a több közgazdász és a Nemzetközi Valutaalap által 2006 nyarán megfogalmazott kritika beigazolódott. A gazdasági növekedés kifulladt, nincs automatikus felzárkózás, a legfrissebb jegybanki kutatások alapján a gazdaság növekedési potenciálja lassan a két százalékot sem haladja meg, ez pedig azt jelentené, hogy Magyarország a tartós leszakadás fázisába került. Értsd: később sem lesz jobb. Míg a régiós versenytársak felzárkózási pályán vannak, addig Magyarország az uniós átlagjövedelem 60-65 százalékán megáll.
A mit kellene tenni kérdést sokan megválaszolták már. Az irány egyértelmű. Az viszont sajnálatos, hogy a szomszédos országok által bizonyítottan sikeres adó- és kiadáscsökkentési programok, adóegyszerűsítések ellenére itthon „csodarecept” körüli gondolkodás folyik. Legutóbb a Kilábalás névvel fémjelzett, független közgazdászok által írt program például már számszerű eredményt is adott arra, hogy milyen lépésekkel, mennyi idő alatt lehetne érdemben javítani a gazdaság állapotán. Azt is tudjuk tehát, hogy két év alatt jelentős előrelépést lehetne elérni.
Az adócsökkentés szükségszerűségét másik oldalról a költségvetési hiány tartása korlátozza. Egyszerű számolással belátható, hogy a kiadások reálértéken történő befagyasztása mellett a nemzeti jövedelem növekedéséből eredő adóbevételi többletről tud lemondani az állam. Minél kisebb a növekedés, annál kisebb lehet az adócsökkentési mozgástér. Mi-után mindhárom nagy euróövezeti ország negatív GDP-változást jelentett a második negyedévről, nem meglepő, hogy az MNB is pesszimistább forgatókönyvet vázolt fel a gazdaság 2009-es növekedéséről. Jövőre valószínűleg nem lesz 3 százalék felett a növekedés, és örülhetünk, ha ennek közelében lesz.
Egy kétszázalékos növekedésből a nemzeti jövedelem felét magáénak begyűjtő állam egy százalékot kap, így e növekedési ütem mellett évi egy százalékponttal lehet csökkenteni az adóterhelést. Ez azonban túl lassú, a régióban átlagos 40 százalékos adóterhelés eléréséhez ilyen ütemmel 10 évre lenne szükség.
A helyzet nehézségét mutatja, hogy egy ilyen rendkívül lassú programhoz is a kiadások reálértéken tartására van szükség, ez a hazai gazdaságpolitikának csak rendkívüli esetben sikerült, egyes kiadásoknál – mint például a nyugdíj – pedig egyáltalán nem. A jelenleg látható gondolatkörben tehát nincs megoldás a hazai gazdasági problémákra.
Fordulat nélkül viszont az ír példával számolhatunk. Na nem az 1980-as évek ír csodája, hanem az azt megelőző két évtized stagnálása, amikor az ír gazdaság Európa legszegényebbjének számított.
A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza
