Gázos privatizáció
Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes szerint az Európai Unió a Budapest által betett pénz háromszorosát adja támogatásként olyan tervezett projektekhez, mint például a hídfelújítások, a városligeti műjégpálya rekonstrukciója, a csepeli gerincút megépítése vagy az 1-es és a 3-as villamos modernizálása. A tervezett több mint harminc nagyprojekthez több százmilliárd forintra van szükség, ám ebből egyetlen fillér sincs még meg, márpedig az önerőt legkésőbb a 2009–10-es költségvetésben el kellene különíteni. A 2008-as büdzsében 513 milliárd forintnyi bevétellel és kiadással számoló főváros ma már mintegy 150 milliárdos hitelteher alatt nyög, így újabb kölcsönre csak 2011 után számíthat. Így aztán a fejlesztések érdekében a „családi ezüst” eladását javasolják a fővárosi koalíciós pártok. A legtöbb pénzt ígérő Főgáz mellett szó van a Főtáv, a fürdők, valamint a nagybani piacot üzemeltető Csarnok és Piac Zrt. többségi, illetve teljes tulajdoni hányadának értékesítéséről is.
Látni kell, hogy a cégek a főváros befektetései: olyan vagyonelemek, amelyek jövedelmet termelnek, eladásuk tehát jövőbeli bevételeket vált mai forintokra. Egy ilyen lépés akkor lehet racionális, ha a mai eladásból származó bevétel több, mint a jövőbeli remélt hozam mostani pénzben kifejezett nagysága. Mivel azonban ezt nemcsak az eladó, de a vevő is tudja, mindkét fél számára előnyös adásvétel csak akkor jöhet létre, ha a várható jövedelmek eltérnek, például mert a vevő jobban tudja menedzselni az átvett céget. Egyébként az igen komoly tranzakciós költségekkel járó eladást csak akkor lehet indokolni, ha a felszabadított pénzt a korábbiaknál is jobb befektetésekbe tudjuk tenni.
Most azonban egyik lehetőség sem áll fenn: a Főgázban már ma is van jó gazdaként viselkedő szakmai tulajdonos, míg a gazdasági recesszió miatt most csak igen rossz áron adhatunk túl a befektetéseinken – elég csak a tőzsdei árfolyamokra pillantani. Az új projektek ráadásul egyáltalán nem termelnek bevételt, sőt inkább növelik a (fenntartási) költségeket. Itt tehát arról van szó, hogy jövőbeli jövedelmeket mai fogyasztásra cserélünk.
Bár egy önkormányzat célja nem a profit, egy jó pénzlekötés épp a jövőbeli problémákon segíthet. Még a szabad tartalék sem indok önmagában a felélésére. A családban sem úgy próbáljuk a gázár növekedését ellensúlyozni, hogy feléljük a megtakarításainkat, hanem először más kiadásainkat vágjuk vissza. Csak ha már minden veszve, akkor kezdjük eladni a „családi ezüstöt”, mivel tudjuk: egyszer elfogy az örökség, a kiadások viszont megmaradnak. Fővárosi költségcsökkentésről azonban nem hallani, kétes megítélésű ügyekről (metróépítés, útfelújítás, BKV) azonban annál többet.
A legértékesebb vagyonelemet jelentő ötven százalék plusz egy szavazat Főgáz-pakett évi 3-5 milliárd forintnyi osztalékot hoz a fővárosnak, vagyis a költségvetés közel 0,6-1 százalékát. A részesedés eladásából ugyanakkor jó, ha 80-100 milliárd folyhat be, ráadásul a társtulajdonos RWE az egyetlen reálisan szóba jöhető vevő, ami nem éppen árfelhajtó tényező.
A tisztánlátást nem segíti, hogy a gázművek üzleti terveiről és a cég átvilágításáról készült jelentésről semmit sem tudni, utóbbit még a képviselők is csak a városházán nézhették meg. Hasonló a bizonytalanság a megvalósítani kívánt projektek értéke körül is. Nem látni tehát, mennyi pénz kellene, s vajon miként teremtenék elő az érvként felhozott beruházásokhoz még hiányzó összeget.
Arról nem is beszélve, hogy az uniós segítség csupán lehetőség: éppen a napokban vontak vissza a csepeli szennyvíztisztítóra adott pénzből mintegy 10 milliárdot az ott tapasztalt visszásságok miatt. Ha pedig a tervezett beruházások is annyira racionálisak, mint a külvárosok bekötése helyett a jól működő hetes busznak konkurenciát teremtő, méregdrágán működtethető négyes metró, talán a közjót éppen néhány ilyen projekt elmaradása szolgálná.
A szerző a Corvinus Egyetem adjunktusa
