Hadd szóljanak bele az irányításba a fejlődő országok
Amint a por elül, Kínának, Indiának, Brazíliának, Dél-Koreának és néhány további „feljövő” országnak nagyobb befolyása lesz a multilaterális gazdasági szervezetekben, és könnyebben ki tudnak majd kényszeríteni az érdekeiknek megfelelő reformokat. Ennek két oka van. Az egyik abban rejlik, hogy a pénzügyi válság meggyengítette az Egyesült Államokat és Európát, ezért ők képtelenek vagy alkalmatlanok lesznek annak a vezető szerepnek az ellátására, amelyre szükség volt a második világháború utáni multilateralizmus fenntartásában. Az emiatt feltáruló rést a fejlődő államoknak kell betölteniük. Másodszor pedig megnövekszik ezen országok fontossága és súlya a globális gazdaságban. A Nyugat vezető pénzügyi intézményei – legalábbis azok, amelyeket nem államosítanak –, illetve több fontos iparvállalat ki lesz téve a Kínából vagy a Perzsa (Arab)-öböl menti államokból származó tőke kegyeinek. A világkereskedelemben a jelenlegi körtárgyalási forduló megmutatta a fejlett államoknak, hogy a fejlődő országok számára az együttműködésük elnyerése fejében meg kell engedniük a játékszabályok alakításában való részvételt.
Ha az adott helyzetből a fejlődők a maguk számára a legtöbbet szeretnék kihozni, akkor jó érzékkel kell megfogalmazniuk az érdekeiket és a prioritásaikat. Hogyan tehetnék ezt a legjobban?
Először is olyan szabályokat kellene követelniük, amelyek nyomán csökken a pénzügyi válságok valószínűsége és súlyossága. Magukra hagyva a globális piacok jó időkben túl sok és túl olcsó hitelt teremtenek, rossz időkben pedig túl keveset. Erre az egyedüli hatásos választ csak az anticiklikus szabályozás adhatja: fellendülés idején el kell tántorítani a külföldi hitelek felvételétől, visszaesés idején pedig meg kell előzni a tőkemenekítést.
A Nemzetközi Valutaalap jobban tenné, ha éppen ilyen gazdaságpolitika kialakításában segítené a kormányokat, ahelyett, hogy rosszallását fejezi ki a tőkeforgalom korlátozása láttán, és pénzügyi nyitottságot követel. Emellett növelnie kellene a készenléti hiteleit, és ki kellene terjesztenie a végső hitelezői szerepkörét.
A válság jó lehetőség a nagyobb átláthatóság megteremtésére, beleértve a gazdag országok bankügyi praktikáit, amelyek megkönnyítik az adómenekítést a fejlődő államokból. A fejlődő világ gazdagjai több mint 100 milliárd dollárnyi adó alól bújnak ki a hazájukban, éppen a Zürichben, Londonban vagy Miamiban fenntartott bankszámláiknak köszönhetően. A fejlődő országok kormányainak tájékoztatást kellene kérniük és kapniuk az állampolgáraik külföldön lévő számláiról.
A fejlődő világnak emellett követelnie kellene a Tobin-adó bevezetését, azaz a végrehajtott valutapiaci tranzakciók megadóztatását. Ha ezt megfelelően alacsony szinten – mondjuk 0,25 százalékon – állapítanák meg, akkor a globális gazdaság egészére kifejtett hatása minimális lenne, miközben tekintélyes öszszegeket lehetne felhajtani az alkalmazásával. Az adónem mellesleg eltántorítana a rövid távú spekuláció egy részétől. A beszedhető összegeket fel lehetne használni a globális közjó előmozdítására, például fejlesztési segélyekre, trópusi betegségek kezelésére, „zöldtechnológiák” elterjesztésére a fejlődő országokban.
A fejlődő államok részére emellett gazdaságpolitikai mozgásteret kellene teremteni, hogy az adottságaiknak megfelelő kereskedelmi és iparpolitikai eszközökkel tudják diverzifikálni a gazdaságukat. A globalizációban ma sikeres országok sora alkalmazott a mostani WTO-szabályok által nem engedélyezett eszközöket (olyanokat, mint szubvenció, belföldi tartalomhányad előírása, szabadalmak visszafejtése). A nagyobb mozgástérre emellett fontos társadalmi-politikai célok eléréséhez is szükség van, mint amilyen például az élelmiszer-biztonság megteremtése, amely nem gyengíti a globális kereskedelmi rendszert, hanem egészségesebbé és fenntarthatóbbá teszi azt.
A fejlődő országok megnövekvő hatalmához nagyobb felelősségnek is társulnia kell. Egyrészt meg kell érteniük a fejlett államok jogos aggályait, emellett késznek kell lenniük arra, hogy bizonyos globális közjavakért fizessenek. A tőkét exportáló fejlődőknek nagyobb átláthatóságot szükséges biztosítaniuk a szuverén vagyonalapjaik működtetésében, és le kellene mondaniuk a befektetéseik politikai célú felhasználásáról. Kínának, Indiának és más államoknak emellett részt kellene vállalniuk az üvegházhatású gázok kibocsátásának a csökkentésével járó terhekből. A fejlődő országoknak azt is meg kell érteniük, hogy a szabad gazdaságpolitikai mozgástér kétirányú utca. Az Egyesült Államokban a középosztály például nem sok jót látott eddig a globalizációból, az új kormányzat azonban fogékonynak látszik a ránehezedő panaszokra.
Nem tenne jót a fejlődőknek, ha protekcionista lépésekkel fenyegetnének minden alkalommal, amikor velük szemben valamilyen aggályt megfogalmaznak. A politikai és a gazdasági realitás kifinomultabb és kooperatívabb megközelítést tesz szükségessé. Az egyértelmű protekcionizmus ellen fel kellene lépniük a fejlődőknek, egyúttal azonban késznek kell lenniük olyan szabályozás alkalmazására, amellyel elkerülhető, hogy akár a munkaügyi normák rendszere, akár a vállalati adóztatás egy globális mélyponton nivellálódjon. Ez az ő saját hosszú távú érdekeiknek is megfelel, mert a gazdag államok középosztályainak a támogatása nélkül a jövőben aligha lehet egy olyan, nyílt kereskedelmi rendszert fenntartani, mint amilyent azt utóbbi években láthattunk.
A szerző a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora
Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org
