Rögös út vezet a gazdaság kilábalásához
Azt a feltételezést, hogy az Amerikában történtekről esetleg lekapcsolható a világ, a magam részéről mindig is mítosznak tartottam. Ezt az események is igazolják. Szerencsére Amerikának végre van egy elnöke, aki fel tudja fogni a problémák természetét és súlyosságát, és aki elkötelezte magát egy erős ösztönző program mellett. Mindez – más kormányok összehangolt lépéseivel együtt – azzal biztat, hogy a visszaesés kevésbé lesz súlyos, mint lenne egyébként.
Az amerikai jegybank, a Federal Reserve – a túlzott likviditásteremtéssel és a laza szabályozással maga is hozzájárult a problémák létrejöttéhez – újra azzal próbálkozik, hogy eláraszsza a gazdaságot likviditással, amivel legjobb esetben is csak a helyzet még rosszabbra fordulását tudja megakadályozni. Így egyáltalán nem meglepő, hogy a katasztrófa következményeinek kezelésében egyáltalán nem jeleskednek azok, akik nem látták a végkifejletet, miközben segédkeztek a problémák előidézésében. Mostanra a visszaesés tény, és a dolgok még rosszabbra fordulnak, mielőtt javulás várható.
A Fed bizonyos tekintetben emlékeztet egy részeg autóvezetőre, aki attól tart, hogy leszalad az úttestről, ezért vadul cikázni kezd az út két széle között. A hitelszűkére az intézmény erőteljes pénzteremtéssel válaszol, ezért kérdésessé vált, hogy a banki kölcsönzés újraindulásakor sikerül-e lecsapolni a likviditástöbbletet, vagy jön-e egy inflációs roham. Vajon egy újabb túlreagálás részeként a Fed nem fojtja-e meg idő előtt a fellendülést? Látva azt, hogy milyen bizonytalan kézzel nyúlt a dolgokhoz, nem lehetünk túlságosan bizakodók. Abban sem vagyok biztos, hogy a globális gazdaságot terhelő problémák valódi súlyuknak megfelelően tudatosultak volna. E nélkül pedig a világméretű recesszió aligha adja át a helyét egy robusztus fellendülésnek, bármilyen jó munkát végezzen is a Fed.
Az USA hosszú ideig fontos szerepet játszott, amikor a globális gazdaságot mozgásban kellett tartani. Eközben gyakran bírálták az amerikai tékozlást, pontosabban azt, hogy a világ leggazdagabb állama képtelen volt arra, hogy a lehetőségei által szabott keretek között éljen. Egyúttal azonban a világnak hálásnak is kellene lennie, mert az amerikaiak tékozlása nélkül elégtelen lett volna a globális összkereslet. Ezt a szerepet hajdan a fejlődő államok töltötték be, amikor hatalmas kereskedelmi és költségvetési deficiteket hoztak össze. Ezért ők drága árat fizettek, mégpedig a számukra kötelezővé tett fiskális szigor és a konzervatív monetáris politika formájában.
Számos fejlődő állam kezdett félni attól, hogy a szuverenitását elveszíti az IMF javára, ezért óriási dollártartalékok felhalmozásába kezdtek. A tartalék el nem költött bevételt jelent. Emellett növekszik az államok közötti egyenlőtlenség, ezért a pénz olyan államokhoz került, amelyek nem is tudják elkölteni azt. A likviditásözön folytán óriási összegek halmozódtak fel az olajban gazdag államok kezében. Később kibontakozott a hozamok szakadatlan növeléséért folytatott hajsza, ami elvezetett a mostani válság alapját képező túlzott kockázatvállaláshoz és a gondatlan tőkerátételes műveletekhez.
Ha az amerikai fogyasztók a megtakarításaikat a mostani nulla szintről 4-5 százalékra emelnék, akkor ennek a keresletet nyomasztó hatását az állam egy ideig kompenzálni fogja, a hatalmas kiadási többletek révén. Úgy két év múlva azonban a szövetségi kormány nyomás alá fog kerülni, hogy – az észbontó deficitek és a mega-mentőakciók után – elsődleges többletet mutasson ki a költségvetésben. Ha ugyanebben az időben a beruházásokban, a kivitelben, a helyhatóságok és az államok kiadásainak alakulásában is csökkenés tapasztalható majd, akkor az roszszul érinti a gazdaságot.
Már néhány éve annak, hogy felbukkantak azok a félelmek, amelyek szerint a hatalmas globális egyensúlyhiány nem rendezett keretek között fog leépülni. A mostani válság éppen ennek a folyamatnak a része, miközben azonban keveset tesznek az ilyen egyensúlyhiányok okainak felszámolásáért. A gazdaságnak nem átmeneti ösztönzésre, hanem hosszú távra szóló megoldásokra van szüksége. A szükségletek jelen vannak: ebből úgy lehet keresletet támasztani, hogy a hiányt szenvedőkhöz vásárlóerőt kell juttatni.
Ehhez először visszájára kell fordítani az egyenlőtlenség növekedését, főleg a progresszívebb adóztatás révén, amely automatikus stabilizátornak tekinthető. Nemzetközi viszonylatban a fejlett államoknak teljesíteniük kellene a vállalt kötelezettségüket, és a folyósított segélyek arányát a GDP 0,7 százalékára kellene emelniük. Másodszor, óriási beruházásokra van szükség, a globális felmelegedés megfékezéséhez például drámai módon át kell alakítanunk az életmódunkat és a közlekedési rendszereinket. Harmadszor, létre kell hozni egy új globális tartalékrendszert, mert az értelmetlen, hogy a világ legszegényebb államai alacsony kamatok mellett hiteleznek a leggazdagabbaknak. A jelenlegi dolláralapú rendszer instabil, és még inkább azzá válna, ha a helyébe egy dollár/euró vagy dollár/euró/jen alapút állítanának. Egy globális tartalékvaluta – amelyet Keynes „Bancor” néven említett, vagy amelyet az IMF-nél „SDR”-ként ismernek – évenkénti kibocsátásával élénkíteni lehetne a globális keresletet, előmozdítva a fejlesztést és a globális felmelegedés elleni fellépést.
A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora
Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org
