Négy megoldás a gazdasági depresszió leküzdésére
A felsoroltak közül az inflációt a legegyszerűbb megmagyarázni: a kormány sok bankjegyet nyomat és elkölti a pénzt. A forgalomban lévő többletkészpénz miatt emelkednek az árak. A drágulás következtében a lakosság nem akarja a pénzt zsebben vagy számlán tartani, mert annak értéke napi ütemességgel olvad el, ezért gyorsítja a költekezés ütemét. Ennek az az oka, hogy a fogyasztók szeretnének némi vagyont kinyerni az elértéktelenedő pénzből, így azt igyekeznek valamilyen hasznosnak látszó fizikai eszközbe menteni. E költekezési hullám nyomán fokozatosan csökkenni kezd a munkanélküliség, álláshoz jutnak az emberek, a kapacitáskihasználtság a normálisnak tekintett szintre emelkedik, a termelés pedig eléri a „potenciális” mértékét.
Épeszű emberek azonban inkább elkerülnék az inflációt, mert az nagyon veszélyes eszköznek számít. Úgy pusztít, hogy lerombolja az értéket, lehetetlenné teszi a gazdasági számításokat, a gazdagságot pedig véletlenszerűen osztja el újra. Mint John Maynard Keynes fogalmazott: „…nincs átláthatatlanabb és biztosabb eszköz a társadalom meglévő bázisának a felforgatására, mint a kicsapongó pénzpolitika. A folyamat során a gazdasági törvényekben rejlő összes erő destruktív módon bontakozik ki, teszi ezt ráadásul oly módon, hogy azt milliónyi emberből egy sem tudja diagnosztizálni…” Mindehhez hozzátehetjük, hogy a kormányok inkább nyúlnak az infláció eszközéhez, semmint hagyják kibontakozni a nagy gazdasági válság egy újabb fordulóját. Ezt az irányt természetesen el kellene kerülni, ha lenne alternatív út és eszköz a foglalkoztatás és a termelés megfelelő szintjének a helyreállítására.
A fenyegető depresszió elleni küzdelem standard eszközének a monetáris politikát tekintik. Ha küszöbönáll a foglalkoztatás és a termelés hanyatlása, akkor a központi bank államkötvényeket vásárol készpénz ellenében, ezzel lerövidíti a befektetők által kézben tartott eszközök élettartamát. Ha pedig kevesebb van a biztonságos és megfelelő hozamot adó eszközökből a piacon, akkor az ilyen biztonságos vagyon ára emelkedni fog. Emiatt jobban megéri a vállalkozásoknak, hogy inkább a kapacitásaik bővítésébe invesztáljanak, amellyel a részvényeseknek azonnal kifizethető osztalékot átváltják jobb piaci pozíciókra, ezzel pedig megalapozzák a tulajdonosok későbbi megjutalmazását. Ezek a jövőorientált kiadások már rövid távon kiemelik az embereket a munkanélküliségből, és felhajtják a kapacitáskihasználási mutatót.
A monetáris politikával jelenleg az a baj, hogy – a mostani válságra válaszolva – a biztonságos államkötvényekből a világ központi bankjai már olyan sokat vásároltak, hogy ezek ártrendje a közeli jövőben abszolút laposnak látszik – az állampapírok névleges hozama nulla. A monetáris politika nem alkalmas arra, hogy a biztonságos vagyon árát a jövőben még inkább felhajtsa. Ebben pedig az különösen rossz, hogy – ha tudnánk – a monetáris politikát önmagában kellene használnunk a depresszió megelőzésére, mert ez lenne az a makrogazdasági eszköz, amelyet a legjobban ismerünk, és romboló mellékhatások létrejöttének a kockázata ennél lenne a legkisebb.
A harmadik eszköz a hitelpolitika. Nyilván szeretnénk elérni a kiadások mielőbbi növekedését, például arra késztetni a vállalkozásokat, hogy ne csak olyan projektekbe fektessenek pénzt, amelyeknél a biztos készpénzállományukat biztonságos jövőbeni profitra cserélik, hanem emellett vállaljanak kockázatosabb vagy kevésbé biztos befektetéseket is. Ez utóbbi célokra azonban ma fölöttébb kevés cég tud pénzt előteremteni.
A kockázatos projekteknek ma nincs ázsiójuk, mert a magánszektorban összeomlott a pénzügyi piacok kockázati toleranciája. Ma senki sem akar eszközöket vásárolni és ezzel további bizonytalanságot vállalni, mert mindenki attól tart, hogy valaki más nagyobb tudás birtokában van, más szóval: bolond, aki most vásárol. Bár a központi bankok és a pénzügyminisztériumok világszerte terveztek leleményes és innovatív eljárásokat a hitelezés ösztönzésére, ezeket azonban nem sok sikerrel alkalmazták.
Ezzel érkeztünk el a negyedik eszközhöz, amely a fiskális politika lenne. Ennek az a lényege, hogy a kormányokat késztetni kell hitelek felvételére és a pénz elköltésére, ezzel ki lehet emelni az embereket a munkanélküliségből, a kapacitáskihasználtságot pedig normál szintre lehet felvinni. Ennek azonban szintén meglennének a hátulütői, az öszszehozott állami többletadósság később olyan finanszírozási veszteséget okoz, amely súlyos és hasztalan teherként nehezedik a költségvetésre. Emellett felbukkannak olyan félelmek, hogy az államadósság túl gyors felfuttatása eltántorítaná a magánbefektetőket fizikai eszközök felhalmozásától, holott ez utóbbi képezhetne alapot a kormányok jövőbeni adóbevételeire, amelyre nagy szükség lenne a felvett többletadósság törlesztéséhez.
Ha pedig csak két eszköz maradt – amelyek egyike sem látszik tökéletesen alkalmasnak a feladat megoldására –, akkor célszerű egyidejűleg kipróbálni mindkettőt, nevezetesen a hitelpolitikát és a fiskális politikát. Éppen ez az, amivel az Obama-kormányzat jelenleg próbálkozik.
A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtanprofesszora
Copyright: Project Syndicate, 2009
@ www.project-syndicate.org
