Rövidesen bemutatjuk: Kapitalizmus 3.0
Akik a kapitalizmus bukását jósolják, azoknak egy fontos történelmi ténnyel szembe kell nézniük: ez a gazdasági-társadalmi formáció eddig határtalan képességet tanúsított önmaga újrafeltalálására, és az alakíthatóságának köszönheti, hogy évszázadok óta ismételten felülemelkedett a válságokon, s Marx Károlytól kezdve túlélte számos kritikusát. A kérdés nem az, vajon túléli-e a kapitalizmus a mostani krízist – túléli –, hanem az, hogy a világ vezetői miként juttatják el a rendszert fejlődésének következő fázisába.
A kapitalizmusnak nincs párja az emberi társadalmak kollektív energiáinak felszabadításában. Ezért van az, hogy a prosperáló társadalmak – a szó tág értelmében – kapitalista jellegűek: a magántulajdon köré szerveződnek, a piacoknak nagy szerepet szánnak az erőforrások allokálásában és a tevékenységek jutalmazásában. A csapda azonban itt az, hogy önmagára hagyva a magántulajdon és a piac is működésképtelen, ezért feltételeznek más intézmények általi támogatást.
A tulajdonjogok tiszteletben tartásához szükség van például bíróságokra, a piacok működtetéséhez pedig szabályozó hatóságok kellenek, amelyek megfékezik a túlkapásokat és korrigálják a rendellenességeket. Politikai szinten a kapitalizmusnak kompenzációs és újraelosztó mechanizmusokra van szüksége, hogy a működésének összhatása elfogadható legyen. Amint pedig a mostani válság megmutatta, nélkülözhetetlen a végső hitelezői funkciót ellátó központi banki hálózat, illetve a ciklikus gazdasági mozgások kiegyenlítését célzó fiskális politika. Más szavakkal: a kapitalizmus nem teremti önmagát újra, nem önfenntartó, nem önszabályozó vagy önstabilizáló.
A kapitalizmus története nagyrészt abból állt, hogy ezeket a leckéket újra és újra megtanulja. Adam Smith idealizált szabadpiaci társadalmához az „éjjeliőr államon” kívül másra alig volt szükség. A munkamegosztás működtetéséhez akkor a kormányoknak csak a tulajdonjogok betartását és a békét kellett szavatolniuk, emellett be kellett szedniük némi adót a korlátozott közszolgáltatások fenntartására. A huszadik század elejéig a közintézmények egy szűk körére volt szükség a kapitalizmus működtetéséhez, amin csak ritkán mutatott túl egy-egy állam törekvése (Bismarck rendszerében például már 1889-ben kezdték bevezetni az öregségi nyugdíjat).
Mindez azonban változásnak indult, amint a társadalmak egyre demokratikusabbá váltak, a szakszervezetek pedig kezdtek fellépni a kapitalizmus vélt túlkapásai ellen. Az Egyesült Államokban úttörő módon alkottak trösztellenes törvényeket. Az aktivista monetáris és fiskális politika széles körben vált elfogadottá a nagy világválság következtében. A közkiadásoknak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya a XIX. század végén 10 százalék alatt volt, ez a második világháború előtti évekre 20 százalék fölé ment. A háború után a legtöbb országban kiépítették a jóléti állam ellátási rendszerét, ebben a nemzeti jövedelem újraelosztott hányada elérte a 40 százalékot.
Ez a „vegyes gazdaság” mint modell volt a huszadik század betetőzését jelentő vívmány. A piac és az állam szerepe között kialakult új egyensúly a társadalmi kohézió, a stabilitás és prosperitás korábban nem tapasztalt időszakát hozta el a fejlett országokban, ez nagyjából a 70-es évek közepéig tartott. Ez a modell azonban a nyolcvanas évektől kezdve törékennyé vált, és szemlátomást most roppant meg. Az okot egyetlen szóban lehet meghatározni: globalizáció.
A háború utáni vegyes gazdaságot nemzetállami keretek között működtették, a Bretton Woods-i rendszer korlátozott nemzetközi integrációt tételezett fel, ellenőrzött nemzetközi tőkemozgásokkal. Az országoktól csak szerény fokú kereskedelemliberalizálást vártak el, nagyszámú kivétellel. Ennek folytán jöhettek létre az egyes tagállamokra jellemző, sajátos nemzeti kapitalizmusok.
A mostani válság megmutatta, hogy ettől a modelltől milyen messzire kerültünk. A pénzügyi globalizáció romba döntötte a régi szabályokat, amint pedig biztonsági szelepek alkalmazása nélkül egymásnak engedték a kínai és az amerikai kapitalizmust, létrejött egy robbanékony gyúelegy. Nem volt védőmechanizmus például a globális likviditásözön vagy az amerikai ingatlanbuborék létrejötte ellen. A gazdasági epicentrumból kiindulva tovaterjedő válság útjában sem álltak gátak.
A tanulság ebből nem az, hogy a kapitalizmus halott, ehelyett az egészet újra ki kell találni a XXI. század számára. Adam Smith minimális kapitalizmusa, majd Keynes vegyes gazdasága után meg kell találnunk az utat a nemzeti vegyes gazdaságok globális megfelelőjéhez. Ez elsősorban azt jelenti, hogy globális szinten szükséges jobb egyensúlyt teremteni a piacok és az őket működtető intézmények között. Néha ez azt jelenti, hogy az intézményeknek túl kell nőniük a nemzeti kereteken a globális kormányzás felé. Máskor pedig azt, hogy meg kell akadályozni, hogy a piacok túlnőjenek a nemzeti intézmények hatáskörén. A helyes megközelítés országcsoportonként és problémakörönként eltérő lesz.
A következő kapitalizmus megtervezése nem lesz könnyű feladat, de óriási előny, hogy a rendszer végtelenül alakítható.
A szerző a Harvard Egyetem politikai- gazdaságtan-professzora
Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org
