A piac trónfosztása
A nemrég lezajlott orosz–ukrán gázvitán és annak politikai felhangjain túl semmi sem indokolja, hogy az energetikában az Európai Unióban és itthon is általánosan elfogadott „hatékonyság-biztonság-környezetvédelem” követelményrendszeréből az ellátás biztonságának adjunk elsőbbséget. Természetesen a politika, miután az ellátásbiztonság nemzeti és kormányzati felelősség, gyakran a gazdaságossági szempontok nélkül növelni kívánja azt. Noha közismert, hogy tökéletes biztonság nincs, ugyanakkor az ellátásbiztonság súlyos gazdasági terheket jelent az energiaszektor szereplői számára. A gyakorlatban azonban az állam még a legkisebb ráfordításokat sem akarja megtéríteni, elismerni. Az orosz–ukrán gázvita után népszerű lehet az ellátásbiztonság gazdasági megfontolások nélküli hangoztatása, de a fogyasztók számára ez óriási többletköltségeket jelenthet, akár a költségvetésben, akár a fogyasztói árakban jelenítik meg. Az ellátásbiztonság-gazdaságosság-környezetvédelem mögötti, nehezen harmonizálható követelményrendszer racionális kezelése helyett az ellátásbiztonság prioritásának kimondása nemcsak elsietett állásfoglalás, hanem gazdaságpolitikai hiba is.
Szintén erősen vitatható az a megállapítás, hogy „a legnagyobb probléma a gázfelhasználás megengedhetetlen túlsúlya a hazai energiamérlegben”. Megítélésem szerint épp ellenkezőleg: a földgáz meghatározó szerepe teszi elfogadhatóvá mind a gazdaságosság, mind a környezetvédelem szempontjából a hazai energiaszektort. A földgáz még a mai, irreálisan magas árakon számolva is versenyképes. A felhasználását tehát nem csökkenteni kellene, hanem a mai – támogatásokkal és egyéb állami beavatkozásokkal torzított – ár- és tarifarendszer felszámolásával a racionális gazdálkodás elemi feltételeit lenne szükséges megteremteni.
A tekintélyes szerzők által jegyzett állásfoglalás döbbenetes része azonban nem a szűkebben vett energiaszektor ilyen-olyan megválaszolandó kérdéseivel kapcsolatos, hanem amikor nemes egyszerűséggel kijelentik: „A kialakult pénzügyi és gazdasági válság bebizonyította, hogy az államilag nem kellően szabályozott és ellenőrzött, csak a saját önszabályozására hagyott szabadpiaci modell megbukott.” A megállapításból adódóan kézenfekvő az a következtetés, hogy „egyértelmű állami szerepvállalásra … időben meghozott állami döntésekre van szükség az energetikában is”. Ez azonban figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy „a saját önszabályozására hagyott szabadpiaci modell” ebben a tiszta formájában valójában sehol és sohasem működött, így annak végleges bukását talán korai megfellebbezhetetlenül kimondani. De a cél szentesíti az eszközt. Arról van szó ugyanis, hogy az energiaszektor szakembereinek egy nem jelentéktelen része – itthon és külföldön egyaránt – sosem hitt a vezetékes energiaszolgáltatás piacosításában, nem tartotta működőképesnek azt.
Kétségtelen, hogy az uniós és a hazai piacosítás eddigi törekvése enyhén szólva sem nevezhető diadalmenetnek, nem hozta meg a versenytől remélt kedvező hatásokat. De ebből nem következik, hogy akár a piacgazdasági modell egészét, akár a szűkebben vett energiaszolgáltatás piacát is temetni kellene. A kibontakozás rögös útja nehezen járható ugyan, de az aligha visszafelé vezet. Az állásfoglalást készítőkkel szemben az orosz–ukrán gázkrízis tapasztalatai éppen nem a „vissza az állami mindenhatósághoz” szükségességét, hanem a sok sebből vérző, de működőképes piaci modell életképességét igazolták. A közösségi érdekű (?!) nemzeti érdekeket érvényesítő energiapolitika helyett pedig olyan állami szerepvállalásra van szükség, amely a piaci alapon működő energiaszektor kiépülését szolgálja az EU-ban és a szűkebb, tágabb régiónkban is.
A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója
