Hatástalan tanulmány
Talán a Reformszövetség szakértői sem gondolták volna, hogy javaslataik hetekre tematizálják a szakmai és politikai sajtót és az e tárgyban folytatott nyilvános vitákat. Eközben a javaslatokkal kapcsolatos racionális szakmai háttérbeszélgetés sehogy sem akart világos formát ölteni. A politikai döntéshozók széles körével indult eszme-csere nem alakult érdemi párbeszéddé. Ezek után váratlan, hogy időközben kormányzati hatástanulmány született az ajánlások összességéről, de a szakmai egyeztetések hiányában nem meglepő, hogy a tanulmány következtetései sokszor a javaslatok szelektív kiválasztásán, félreértésén alapulnak, olykor hibásak.
Újszerű elem a Reformszövetség elemzéséről készült hatástanulmányban, hogy az a leghatározottabban olyan javaslatokat utasít el, amelyeket a szövetség nem is tett. Idegenkedik például az egykulcsos adótól, amelyről a Reformszövetség részletes elemzések után ugyancsak arra a következtetésre jut, hogy nem vezethető be, legfeljebb kedvező hatásait próbálhatjuk meg leutánozni. Az is érthetetlen, hogyan került a hatástanulmány kritikáinak középpontjába a minimálbér adómentességének a megszüntetése, amit a Reformszövetség legfeljebb csak felvetett, de a javaslatait nem arra építette, ráadásul a későbbi esetleges kivezetést is csak azzal a feltétellel találta megvalósíthatónak, ha az a reálbér-növekedés eredményeként nem rontja a nettó jövedelmi helyzetet. A háttértanulmány nyilvánosságra került, sajtóból megismerhető következtetései így számos ponton könnyen vitathatók.
Ráadásul a valójában nem is javasolt egykulcsos adót és a minimálbér adómentességének ugyancsak félreértelmezett megszüntetését olyan indokokkal vetné el a hatástanulmány, hogy az emberek többsége így is túlzottnak tartja a jövedelemkülönbségeket, így az egyes jövedelemsávok adóterhelése közti különbség ilyen mértékben nem csökkenthető. Kérdés, hogy a túlzottnak vélt társadalmi különbségek miért nem irányítják a Reformszövetség szakértőihez hasonlóan a tanulmány készítőinek figyelmét a vagyon-, azaz az ingatlanadóztatás felé, ami ilyesfajta helyzeteket tudottan és hatásosabban képes kezelni, mint a sokszor kikerülhető és hazánkban széles körben el is került jövedelemadó.
Felmerül persze, hogy mennyiben lehet sikeres az a válságkezelés, amely – ahogy a háttértanulmány nyilvánosságra került összefoglalója fogalmaz – eleve elzárkózik olyan javaslatoktól, amelyekről a társadalom valamiféle közösségi ellenérzését feltételezi. Jó példa erre, hogy a következtetések egyik kiindulópontja az emberek többsége által túlzottan nagynak tartott jövedelemkülönbségek feltételezése. Ez a feltételezés ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy hazánkban a társadalmi egyenlőtlenségek 2005 óta csökkenő tendenciát mutattak, és egyébként is alacsonyabbak az OECD-átlagnál. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne akár növekvő elszegényedés, hanem azt, hogy az aktív munkában, a jövedelemtermelésben részt vevő középosztálytól az állam olyan nagyságrendben vonja el a megtermelt javakat, hogy esélyük sem marad életkörülményeinek javítására. Illetve az egyetlen fennmaradó lehetőségük az elvonást jelentő adóterhek kikerülése.
S különösen ezért elgondolkodtató, miért hallgat évek óta megszokott módon a háttértanulmány a jelenlegi jövedelemadóztatás feketegazdaságra gyakorolt végletesen kedvezőtlen hatásáról, az ebből fakadó valós társadalmi igazságtalanságokról, s miért tesz olyan, legalábbis pikáns állítást, hogy az adóztatás jelenlegi gyakorlata alkalmas lenne bármiféle absztrakt társadalmi igazságérzet kielégítésére.
Sajnálatos tehát, hogy ezekről a témákról nem alakul ki értelmes, a nyilvánvaló félreértéseket megelőző közvetlen szakmai párbeszéd, s ehelyett a nyilvánosság számára tett felületes és pontatlan állítások sokak számára egyre érthetetlenebbé teszik a folyamatokat és a megoldási javaslatokat.
A szerző a Deloitte elnök-vezérigazgatója
