Kísért a hajdani találkozók szelleme a G20-csúcson
Szakértők még 2008 előtt is azt állították, hogy egy újabb nagy válság elképzelhetetlen, mert a második világháború után sikerült kialakítani az erős és elmélyült együttműködés mechanizmusait. Emiatt a most csütörtöki G20-tanácskozás óriási várakozásokat ébresztett arra vonatkozóan, hogy az internacionalizmus ismét képes lesz úrrá lenni a gazdasági problémák tömkelegén. Az elvárások nagysága azonban önmagában is azt sugallja, hogy a csalódás szinte bizonyosra vehető.
A választott helyszín mint szimbólum eléggé szerencsétlen, mert emlékeztet egy korábbi, kudarccal zárult kísérletre, amely a világgazdaságnak az akkori válság viszonyai közötti menedzselésére irányult. Az 1933-as világgazdasági konferenciát szintén Londonban tartották, a Földtani Múzeum épületében. Arra az alkalomra még nagyobb számú – összesen 66 – ország küldöttjét hívták meg. A tanácskozás kudarca fontos leckével szolgál a mai vezetők számára is.
Az első tanulság az lehet, hogy – az akkori konferenciához hasonlóan – most is sokan kudarcra számítanak. Akkor a plenáris ülés tevékenységét megbénította az, ahogy az előkészítő bizottság tevékenykedett. A monetáris ügyek szakértői annak idején azzal érveltek, hogy a valuták stabilizációja fölöttébb fontos lenne, de ezt megelőzően le kellene bontani a nagy válság során bevezetett kereskedelmi korlátozásokat, főleg a magas védővámokat és a kvótákat.
A kereskedelmi ügyek szakértői akkor párhuzamosan tanácskoztak, pontos tükörképét adva az előző megállapításoknak. Itt is egyetértettek azzal, hogy a protekcionizmus nyilvánvaló bűn, de szükség van rá mindaddig, amíg nem oldják meg a valutastabilitás kérdését. A szűk keresztmetszetet az idő tájt is csak egy nagyhatalom törhette volna át, amely képes lett volna feláldozni a saját nemzeti érdekeit, egyúttal a tanácskozást is megmentve. Ilyen vezetés fellépése azonban akkor ugyanúgy valószerűtlen volt, mint amennyire most az.
Az 1933-as londoni konferencia második fontos tanulsága éppen abban áll, hogy súlyos gazdasági nehézségek idején a kormányok vonakodnak olyan áldozatok meghozatalától, amelyek rövid távú veszteségekkel járnak. Ha az eredmények hosszabb távon meg is hozták volna a stabilitást, az azonnali politikai következmények túl kellemetlenek lettek volna. Fenyegető gazdasági körülmények közepette a kormányok túl sebezhetőnek és bizonytalannak érezték a helyzetüket, ezért nem engedhették meg maguknak az otthoni közvélemény elidegenítését.
Végezetül pedig az elkerülhetetlen bukástól fenyegetve a résztvevőknek bűnbakot kellett keresniük. Az 1933-as konferencia hasonlított egy detektívregényhez, amelyben minden résztvevőről feltételezhető volt, hogy ő a tettes. Nagy-Britannia és Franciaország elfordult az internacionalizmustól, és az utóbb „birodalmi preferencia” néven ismertté vált rendszerhez folyamodott, amely a hatalmas tengerentúli területeikre szerveződött. Németországban akkor az államfő nemrég nevezte ki Adolf Hitler radikális és agresszív kormányát. A német delegációt egy bizonyos Alfred Hugenberg vezette, aki ugyan nem volt náci, de igazolni akarta, hogy még Hitlernél is erősebben nacionalista. A japán kormány éppen az idő tájt küldött csapatokat Mandzsúriába.
Az összes jelen lévő nagyhatalom közül egy ideig az USA küldöttsége mutatkozott a leginkább ésszerűnek és internacionalistának. Az országnak egy új angolbarát és kozmopolita szellemiségű elnöke volt Franklin Roosevelt személyében, aki depresszió elleni akciókkal és az amerikai bankrendszerben végrehajtandó rendteremtéssel foglalkozott. A konferenciával azonban ő sem tudott mit kezdeni, mert a tanácsadói következetlen javaslatokkal hozakodtak elő. Végül elveszítette a türelmét, és kijelentette, hogy az USA-nak nem áll szándékában a dollár stabilizálása. Az amerikai elnök 1933. július 3-i üzenete később mint „bombabecsapódás” vált ismertté a gazdaságtörténetben. Akkor mindenkit sokkolt az internacionalizmus bukása, az azonban valamelyest felvillanyozta a résztvevőket, hogy végre volt valaki, akit okolni lehetett a kudarcért.
A mostani, 2009-es tanácskozáson hasonló körülményekkel kell szembesülni. A konfliktusban a frontvonalakat már előre kijelölték. Az USA makrogazdasági ösztönző programokat követel a világtól, és úgy véli, hogy a pénzügyi felügyelet, valamint szabályozás bonyolult feladata még várhat. A túlfeszített államháztartása miatt azonban sok európai ország ilyet nem engedhet meg magának, ezért ők a bankszektor nemzetközi szabályozását sürgetik.
A bukásért az alibit már szintén előkészítették. Az új csúcstalálkozó várhatóan nem fog produkálni sem összehangolt élénkítő csomagot, sem csalhatatlanul biztos pénzügyi szabályozási rendszert. A tanácskozás során a résztvevők várják majd azt a pillanatot, amikor valamelyik vezető (talán Angela Merkel) elveszíti a türelmét, és kijelenti, hogy az egész folyamat nem más, mint idő- és erőpocsékolás. Ekkor pedig mindenki el fogja ítélni ezt a – tisztességes – politikust, amiért romba döntötte az internacionalizmust.
Az 1930-as években főleg Németország és Japán autokrata, harcias kormánya tudott tőkét kovácsolni a saját céljaira a londoni konferencia bukásából. A mostani tanácskozás kudarcát várhatóan szintén felhasználják a nagy nyugati államokkal szembeni retorikai fegyverként, miközben érveket gyártanak az államkapitalizmus új formáinak bevezetéséhez.
Copyright: Project Syndicate, 2009
@ www.project-syndicate.org
