A fejlődő országok és a globális válság
A globális válság globális válaszokat követel, a felelősség azonban nemzeti szinten marad. Az ösztönző csomagokat a kormányok úgy állítják össze, hogy azok hatása odahaza legyen maximális, ne pedig nemzetközi viszonylatban. Amikor az országok meghatározzák az ösztönzés mértékét, akkor a náluk várt növekedésgyorsulást és javuló foglalkoztatást a saját költségvetésükre háruló terhekkel vetik össze. A kisebb gazdaságok esetében az élénkítés természetesen más országokra is hat bizonyos mértékben, a fiskális csomagok ennek ellenére gyengébbek és rosszabbak lesznek, mint lehetnének egyébként. Ezért van szükség globális léptékben összehangolt tervekre.
Ez a megállapítás az egyike azoknak, amelyeket az ENSZ által – a globális válság elemzésére – életre hívott szakértői bizottság tett közzé, amelynek elnöke magam vagyok, és amely nemrég terjesztette a világszervezet elé az előzetes jelentését. A beszámoló támogat számos, a G20 csoport által is megfogalmazott kezdeményezést, azzal a különbséggel, hogy tartalmában a fejlődő államokra összpontosít. Ennek egyik jeleként például elismeri, hogy a fejlődő országoknak nem is kell olyan keynesiánus intézkedéseket végrehajtaniuk, mint másoknak (mára mindenki keynesiánus lett). Ehhez náluk ugyanúgy hiányoznak a megfelelő erőforrások, mint a létező globális hitelező intézményeknél.
Ha el akarjuk kerülni egy újabb adósságválság létrejöttét, akkor a pénz jelentős részét adományok formájában kell folyósítani. Különösen kerülendő, hogy olyan káros monetáris és fiskális politikát írjanak elő a támogatottaknak, amelyek összehúzódást eredményeznek. Mellőzendő a pénzügyi dereguláció kikényszerítése is, amely a jelenlegi válság gyökerének tekintendő.
A világ számos részén megbélyegzendő, ha valaki az IMF-hez fordul. Az elégedetlenség azonban nemcsak a hitelkérelmezők, hanem esetleges forrásokat folyósító országok körében is tapasztalható. Mobilizálható pénz jelenleg Ázsiában és a Közel-Keleten található. E körben azonban adódik a kérdés, hogy miért juttassanak pénzt olyan intézményeknek, amelyek működésébe csekély beleszólásuk van, és amelyek gyakorta az ő elveikkel és értékrendjükkel ellentétes politikai törekvéseket képviselnek.
Az IMF és a Világbank irányításának reformját célzó, főleg az intézmények vezetőinek kiválasztási módját érintő javaslatok már terítéken vannak. A reformfolyamat azonban lassú, és a válság nem fog várni. Emiatt a segítséget – a valutaalap mellett vagy helyett – többféle csatornán kell eljuttatni a rászorulókhoz, esetenként regionális intézmények igénybevételével. Emellett újabb hitelezési formákat kell létrehozni, amelyek jobban igazodnak a 21. századhoz.
A G20 csoport vezetői 2008. novemberi tanácskozásukon kemény hangon ítélték el a protekcionista eszközök alkalmazását, és a maguk részéről kötelezettséget vállaltak ilyen módszerek elkerülésére. Amint azonban arra egy világbanki tanulmány rámutat, a húszak csoportjából 17 ország kormánya vezetett be protekcionista intézkedéseket. Közöttük van az Egyesült Államok, amely „vegyél amerikait” záradékkal látta el a saját ösztönző csomagját.
Egy további felismerés szerint a szubvencióknak ugyanolyan destruktív hatásuk van, mint a vámtarifáknak, sőt, azoknál méltánytalanabbak, mert a gazdag államok könnyebben megengedhetik maguknak ilyen eszközök alkalmazását. Ezért ha léteztek is valaha azonos játékszabályok a globális gazdaságban, ilyeneknek mára nyomuk veszett: az amerikai kormány által foganatosított masszív mentőakciók és támogató intézkedések e tekintetben mindent megváltoztattak, és talán visszafordíthatatlanul.
A fejlett ipari országokban azok a cégek is tisztességtelen versenyelőnyt élveznek, amelyek nem részesültek támogatásban, mert egy elvárt mentőakció biztos tudatában bátran vállalhatnak olyan kockázatokat, amelyeket mások nem. A szubvenciók és a garanciák megadásához vezető belpolitikai elvárásokat természetesen meg lehet érteni, a fejlett ipari államoknak azonban el kell ismerniük ezek globális következményeit, amelyeket kompenzációs támogatásokkal szükséges ellensúlyozni.
Az ENSZ válságbizottságának a kezdeményezései közül az egyik legfontosabb előirányozza egy globális koordinációs tanács felállítását, amelynek nemcsak a gazdaságpolitika összehangolása lenne a feladata, hanem a fenyegető problémák és az intézményi hézagok azonosítása is. A válság elmélyülése például azzal fenyeget, hogy több ország is csődbe jut, ennek kezelésére még mindig hiányoznak a megfelelő keretfeltételek.
A dollár tartalékvaluta-szerepe – ez a globális pénzügyi rendszer gerincoszlopa – törékennyé vált. Kína máris aggályait fejezte ki emiatt, jegybankjának vezetője pedig csatlakozott az ENSZ válságbizottságának a felhívásához egy új, globális tartalékrendszert követelve. Ilyennek a megteremtése – amelyet először Keynes indítványozott 75 évvel ezelőtt – az ENSZ-bizottság szerint is fontos lenne egy robusztus és tartós fellendülés kiváltásához.
Ilyen reformokat nem lehet egyik napról a másikra végrehajtani, ha azonban a munkát nem kezdjük el most, akkor soha nem valósulnak meg.
A szerző a Columbia Egyetem Nobel-díjas professzora
Copyright: Project Syndicate, 2009
@ www.project-syndicate.org
