Guruló milliárdok - Megállítható-e a közpénzek elszivárgása?
Három eset a közelmúltból, amelyek ugyan nagyon sokban eltérnek egymástól, egyvalamiben mégis közösek: jelentős nagyságú közpénzek mentek el megkérdőjelezhető célokra.
Az első történet arra példa, hogy egy állami tulajdonban lévő vállalat, amely történetesen stratégiainak számít, ráadásul nyereséges is, hogyan bánik az adófizetők pénzével. A Magyar Villamos Művekről van szó, amelyet többek szerint nem szabad privatizálni, feldarabolni, sőt, meg kell erősíteni, hogy – a cseh CEZ példáját követve – komoly regionális szereplővé válhasson. A korábbi évek nullszaldóközeli eredménye után 2007-ben már komoly, 36 milliárd forintos nettó nyeresége lett a cégcsoportnak, csakhogy épp ebben az időszakban, 2006-tól 2008 elejéig olyan szerződések születtek, amelyek kapcsán ezen a héten tett büntetőfeljelentést a társaság új vezetése. Az eddig napvilágra került feltételezések szerint tízmilliárd forint feletti közpénz folyhatott el egy szűk körhöz. Kocsis István akkori vezérigazgató – akit tavaly márciusban váltott le Gyurcsány Ferenc – a külföldi terjeszkedéshez szükséges „alkotmányos költségekkel” magyarázta a kedvezményezett offshore cégek bekapcsolását.
A második esetben fel sem merül a törvénytelenség, mégis aggályos. Az állami tulajdonú Magyar Fejlesztési Bank 85 millió eurós, azaz 25,5 milliárd forintos hitelt nyújtott Demján Sándor cégének, amely összegből a nagyvállalkozó oroszországi lottóüzletét tervezi felfejleszteni . Ez ugyan épp nem lépi túl az egy ügyfélnek nyújtható kölcsön nagyságát, de a legnagyobb az MFB portfóliójában, amely egyébként éppen a héten kapott 170 milliárd forintnyi hitelt az államtól az IMF- és EU-keret terhére. Bár mindkét hitel esetében hangsúlyozták, hogy azok piaci kamatozásúak, kérdés, vajon akkor miért nem a piacról szerezték be. Az is talány továbbá, hogy a szűkös állami fejlesztési forrásokat egy tőkeerős befektető külföldi üzletének elősegítésére célszerű-e fordítani.
Végül pedig itt van a közbeszerzések állatorvosi lova, a 4-es metró évek óta húzódó és egyre dráguló megépítése. Ha csak a 2003-ban aláírt szerződést veszszük, akkor is sokkoló a tervek és a valóság közötti eltérés. Akkor 195 milliárd forintot szántak az Etele tér és a Baross tér közötti szakasz 2008-ra tervezett átadására, a mostani állás szerint 2012-ben indulhat a próbaüzem, és 353 milliárdba kerülhet az első, 7,3 kilométeres, tíz állomást magában foglaló szakasz.
Összehasonlításképpen: Madrid tartomány kormánya négy év alatt 90 kilométer új metróvonalat és 80 állomást épített a spanyol fővárosban, összesen 4,4 milliárd euróért (1280 milliárd forint), igaz, a vonalak fele felszínközeli, olcsóbb szerkezetű – tudósított az Index 2008 januárjában. A legújabb hír pedig, hogy az egyik kivitelező, a Bamco hazavinné a fúrópajzsait, ha nem kap még 35 milliárd forintot többletköltségeire.
Milyen tanulság vonható le ezekből az esetekből? Például az, hogy a – manapság divatos – fokozott állami szerepvállalás sem gyógyír mindenre.
Amint tapasztalhattuk, az átláthatóság, az elszámoltathatóság hiánya a magánvállalatok esetében számos visszaélésre ad lehetőséget, ez azonban nem jelenti azt, hogy az államot képviselő vezetők mindig a köz érdekében járnának el. Sőt, gyakran épp az egyébként kívánatos állami szerepvállalás – közüzemi ellátás, vállalkozásösztönzés, infrastruktúra-fejlesztés – égisze alatt élnek vissza pozíciójukkal. Ami akkor lehet különösen visszatetsző, ha a társadalomtól ezzel egy időben áldozatokat követel meg a pazarló, rossz hatékonysággal működő ellátórendszerek leépítése, átalakítása.
A visszaélések ellen természetesen küzdeni kell. Érdemes azonban egészséges kétellyel fogadni azokat az ígéreteket, amelyek szerint a lakosságot érintő kellemetlen lépések megspórolhatók lennének pusztán azzal, hogy becsületes állami és önkormányzati tisztviselőkre bízzuk a közvagyon őrzését.
A szerző a Világgazdaság rovatvezetője
