Új felvonás, régi díszlet
Nem lett sokkal okosabb az ember azután, hogy tegnap végighallgatta a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal kapcsolatos parlamenti vitát. Abban ugyanis többnyire a régi szereplők a régi kliséiket hajtogatták, a jövőre vonatkozóan viszont kevés támpontot és iránymutatást adtak. Ez pedig ismét rámutatott arra, milyen alcsonyan is áll Magyarországon a vitakultúra – hozzátehetjük: nem csak a parlamentben.
Helyzetértékelésből persze nem volt hiány, de hát azzal a közügyek iránt érdeklődő és nyitott polgár eddig is tisztában lehetett már. Legfeljebb abban különbözhetnek a nézetek, hogy a jelenlegi siralmas állapotunkért mennyiben felelős a tegnap leköszönt Gyurcsány-kormány tevékenysége, a politikai elit egészének kiábrándító teljesítménye és a világgazdasági válság.
Abban nagyjából konszenzus van, hogy a kilábaláshoz azonnal cselekedni kell. Innentől kezdve azonban már áthidalhatatlannak tűnő szakadékok húzódnak a politikai erők és a társadalom egyes csoportjai között. És furcsamód nem is annyira abban, hogy milyen főbb megoldási módok vezetnek el a tartós felemelkedéshez (bár itt is vannak eltérések), hanem már ott, hogy ki hajtsa végre az elkerülhetetlen rendrakást. Paradox módon most minden oldal maga szeretné elvégezni a „piszkos munkát”. A kormányoldal a felelősségvállalásról beszél, valamint arról, hogy nincs idő a késlekedésre, az ellenzék ugyanakkor kizárólag az előre hozott választásokban látja a megoldást.
Jobb lett volna, ha tegnap már Bajnai Gordon konkrét válságkezelő terveiről, a munkahelyteremtésre, az adóreformra és a növekedésösztönzésre vonatkozó javaslatairól tárgyaltak volna a képviselők, jobbnál jobb szakmai alternatívákat kínálva a felállítandó kormánynak. Ehelyett továbbra is személyeskedés, szellemesnek szánt beszólások és kicsinyes hatalmi szempontok uralták a vitát. Hát ezért tartunk itt.
