Orosz–magyar energiameccs

Oroszország regionális hatalmi státusának újjáéledése figyelhető meg abban a folyamatban, melynek során orosz energiaipari konszernek sorban vásárolják be magukat különböző posztkommunista országok energetikai szektoraiba. Példaként említhetjük a Gazpromnyeftyet, a Gazprom olajipari előretolt bástyáját, amely nem titkoltan finomítói kapacitásbővítés reményében nemrég szerzett többségi tulajdont a szerb Nafta Industrija Srbije olajcégben, vagy a Lukoilt, mely túlnyúlva az egykori szovjet érdekszféra országain, tavalyi bevásárlása során 1,35 milliárd euróért szerzett 49 százalékos részesedést az olasz ERG SpA szicíliai finomítójában. A putyini vezetés láthatóan tanult a 90-es évek puha külpolitikájának kudarcából, és egy egészen új stratégiát dolgozott ki: az erőmonopólium direkt alkalmazásának háttérbe szorításával párhuzamosan a nagy nemzeti energetikai cégei segítségével „hódító hadjáratba” kezdett Európában. Ennek a klubnak a tagja a Szurgutnyeftyegaz is, amely első külföldi bevásárlásával a Mol Magyar Olaj- és Gázipari Nyrt.-t célozta meg.

Előzmények. A Szurgutnyeftyegaz története az összes orosz olajcéghez hasonlóan a Szovjetunió felbomlása körüli időkre vezethető vissza. A szovjet Energetikai Minisztériumból alakult ki 1991 szeptemberében részvénytársasági formában a Rosznyeftyegaz, amely a teljes orosz olajipart felügyelte. 1993-ra ebből az óriásból született meg a Szurgutnyeftyegaz is, társaival, a Lukoillal, a Rosznyefttyel, illetve az azóta beleolvadt Jukosszal egyetemben. Elnöke a kezdetektől fogva Vlagyimir Bogdanov, egyike azoknak az oligarcháknak, akiknek a szakmája is az olaj- és gáziparhoz kötődik, emellett kiválóan kiszolgálja az éppen aktuális politikai akaratot – akár az 1983 óta általa vezetett szurguti olajmezőkről volt szó, akár a kegyvesztett Mihail Hodorkovszkij Jukosz-vezér vagyonának újraelosztásában kellett segédkezni, ahol a Bajkalfinanszgrup segítségével kebelezte be a Jukosz leánycégének (Juganszknyeftyegaz) olajlelőhelyeit. Vlagyimir Bogdanov Putyin orosz kormányfő egyik fő szövetségese, a Kreml-béli pletykák szerint maga Putyin is birtokol egy 37 százalékos pakettet a cégben (ahogy 4,5 százalékot a Gazprom és 50 százalékot a Gunvor részvényeiből is, melyek – ha hinni lehet a szóbeszédeknek – a világ egyik leggazdagabb emberévé teszik az exelnököt). A Szurgutnyeftyegaz ráadásul a nemzetközi politikában „nonkonform” országokkal folytatott orosz energiaipari beruházások és üzletek egyik lebonyolítója volt az elmúlt években; elég, ha a líbiai vagy iráni orosz projektekre gondolunk. Sokan pont eme „kényes” országokkal folytatott üzletelései miatt az orosz fegyverexport egyik leánycégeként is tekintenek a vállalatra, így érthető a céget körüllengő titokzatosság.

Az első lépés. A Szurgut 21 százaléknyi tulajdonszerzése a Molban komoly aggodalmat keltett a piaci szereplők körében, egyben ellenállást is kiváltott. Már a felvásárlási ár is érdekes, hiszen a Szurgut a piaci ár kétszereséért vette meg a részvénypakettet idén márciusban. Ez merőben szokatlan, ugyanis ekkora felárat nem szokás kizárólag pénzügyi befektetőként fizetni, ellenben máris értelmet nyer, ha a cég távlati stratégiái közé illeszthető a bevásárlás. A Mol jelenleg nem tekint szakmai befektetőként a Szurgutra, miután az oroszok nem regisztrált részvényesek, így a jogaik igencsak korlátozottak a Mol irányításában. Ám nem tekinthetők ellenséges felvásárlónak sem, mert eddig nem nyilatkoztak arról, hogy szeretnék-e a részesedésüket tovább növelni. Az elmúlt fél évben a két cég vezetése közötti kommunikáció formális levélváltások erejéig működött, így továbbra sem tisztázódtak olyan alapvető kérdések, melyek az orosz cég szándékaira vontakoznak.

Találgatások. Az elmúlt időszak európai–orosz energetikai párbeszédét az ellátásbiztonságról, a diverzifikációról és a transzparenciáról folytatott viták uralták. Az oroszok alig palástolt stratégiája, hogy az LNG (cseppfolyósított földgáz) világpiacára beléphessenek, ez komoly támpontot ad a Szurgut szándékait kutatóknak. A Mol 47 százalékos részesedéssel rendelkezik a horvát nemzeti olajtársaságban (INA – Industrija Nafte), amely befektetés igen hasznosnak bizonyulhat, amenynyiben a Krk szigeti LNG-terminál, illetve a NETS (New Europe Transmission System – Új Európai Szállító Rendszer) keretében tervezett, az Adriai-tengerig húzódó gázvezetékrendszer megépül. Ezek ismeretében érthető, miért kaptak szárnyra olyan hírek az elmúlt hetekben, hogy a Szurgut kivonulna a Molból az INA-ért cserébe. Ezt a híresztelést mindkét cég sebtében cáfolta, azonban nehéz más hihető indokot találni a Szurgut tavaszi részvényvásárlására. Bár a tranzakció lehetőségét is tagadják, a fátyol részleges fellebbentése is világosabbá teheti a képet a politikai és gazdasági szereplők számára. Mindehhez röviden fel kell vázolni az elkövetkező évtizedek orosz gázipari stratégiáját.

Oroszország fő nyugat-szibériai gázlelőhelyei közvetlen összeköttetésben vannak az Európába jövő vezetékrendszerrel, így biztosíthatják a gázimport folyamatosságát, és ami a legfontosabb: az olcsóságát. A további konvencionális (könnyen kitermelhető) földgázlelőhelyek vagy messze Kelet-Szibériában, vagy a még távolibb Szahalin-szigetek környékén vannak, s az elszállításra még nincs kész vezetékrendszer. A távolság és így a kitermelés drágasága, valamint az extrém időjárási viszonyok miatt ráadásul a kincs nagy része feltáratlanul hever a föld alatt. Egyes elemzők szerint a jövőben olcsóbb lesz a már feltárt és infrastrukturálisan kiépített nyugat-szibériai lelőhelyek nem konvencionális (nehezen kitermelhető) gázkészletét kinyerni, mint az említett távolabbi lelőhelyekkel bajlódni. Ezzel viszont az oroszok elesnek a távol-keleti LNG-kereskedelem lehetőségétől, illetve annak komoly exporttényezővé válásától, és exponenciálisan felértékelődnek az Európába tartó csővezetékek, illetve az ezeket a vezetékrendszereket birtokló nemzeti olajtársaságok részvényei. Így bezárul a kör, hiszen újra eljutottunk Kelet-Közép-Európáig és a stratégiai pozícióval rendelkező Molig.

Áramlatok. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a Nabucco és a Déli Áramlat szinte kizárólag a türkmén gázimportra épül, az oroszoknak egyik vezetékrendszer kezdőpontjában sincsenek komoly lelőhelyeik. Esetlegesen a nyugat-szibériai mezők rákapcsolódásával lehetne diverzifikálni a gáz forrását, és ez érvényes az agyonhallgatott Északi Áramlatra és a Fehér Áramlatra is. A jövőbeni orosz gázimport biztonsági kérdését nem oldja meg egyik „áramlat” sem, mivel továbbra is aszimmetrikus túlsúlylyal támaszkodik majd az ukrán–fehérorosz gáztranzitra. Egyre többször hangzik el szakmai berkekben az a vélemény, hogy az eszkalálódott ukrán belpolitikai helyzet konszolidálása (értsd: oroszbarát kormány hatalomra juttatása) esetleg kevesebb befektetést igényel, mint az Ukrajnát elkerülő vezetékrendszerek kiépítése. Mindez egy esetleges fehéroroszországi kormánycsere esetén is további kérdéseket vethet fel, újfent rávilágítva arra, hogy egyik fenti megoldásnál sem hagyhatók ki a számításból a már említett nemzeti olajtársaságok és az általuk birtokolt vezetékrendszerek, ha az oroszok biztosítani akarják hozzáférésüket a végpontokhoz (európai és észak-amerikai LNG-piacok például).

Következtetés. A Szurgutnyeftyegaz megjelenése hazánkban korántsem tekinthető egyszeri próbálkozásnak, véletlenszerű tapogatózásnak, hanem egy olyan stratégiát sejtet, melylyel mindenképpen számolnia kell a jövőbeni magyar kormányzatnak és az energetikai szektornak is. Kijelenthető továbbá, hogy az orosz gázimporttól való függetlenedésünk a tíz éven belül kínálkozó alternatívák, azaz a nem konvencionális gázvagyon, az atomerőmű-bővítés, illetve a megújuló energiaforrásokban rejlő lehetőségek ellenére is nehezen elképzelhető, hiszen mindegyik projekt vagy technológiai, vagy pénzügyi-politikai nehézségekkel küzd. A jelenleg inkább populáris jelszóként ható „húsz éven belüli függetlenedés” pedig akkor állhat meg a realitás talaján, ha komoly politikai akarat is kapcsolódik hozzá.