Túl nagyok ahhoz, hogy életben maradjanak
A válság legalább nyolc tényező eredményeként alakult ki:
• A bukni hagyáshoz túl nagy bankoknál rossz érdekeltségi rendszer működik: ha hazardíroznak és nyernek, akkor övék a pénzt, ha buknak, akkor az adófizetők állják a cechet.
• A pénzintézetek túlságosan függnek egymástól.
• Ha egyes bankok önmagukban kicsinyek is, az irányba mutató magatartás – az azonos modellek használata révén – képes felerősíteni a rendszerszintű kockázatokat.
• A bankokon belüli ösztönzési struktúrák a rövidlátó magatartást és a túlzott kockázatvállalást bátorították.
• A saját kockázataik felmérése során a bankok nincsenek tekintettel arra, hogy a hibáik milyen terheket róhatnak másokra.
• A bankok rossz munkát végeztek a kockázataik felmérésében, az általuk használt modellek súlyos hibákkal voltak terhelve.
• A bankoknál is tájékozatlanabb befektetők óriási nyomást fejtettek ki a túlzott kockázatvállalás irányában.
• A szabályozó hatóságokról feltételezték a fentiek alapos ismeretét, mégis megbuktak a rendszerszintű kockázatok megelőzésében, mert ők is hibás modellekkel és ösztönzőkkel dolgoztak, nem értették meg a regulálás funkcióit, illetve a szabályozandók uszályába kerültek.
Ha nagyobb lehetne a bizalmunk a szabályozó és felügyeleti hatóságokban, akkor nyugodtabban nézhetnénk a további problémákra, ezek az intézmények azonban esendők, ezért a bajokhoz egyidejűleg kell minden oldalról közelíteni. Látni kell, hogy bár a szabályozás költséges funkció, annak elégtelensége óriási utólagos terhekkel jár. Márpedig egy újabb válság megelőzéséért korántsem tettünk eleget, holott a szabályozás megerősítése bőven behozná az erre szánt költségeket.
A Bank of England elnökének igaza van, amikor azt mondja, hogy a veszni hagyáshoz túl nagy bankok a fennmaradásukhoz is túl nagyra nőttek. Ha pedig ennek ellenére is tovább léteznek, akkor ennek kerete csak valamiféle „közhasznú-közszolgálati” modell lehet, amelyre az erős szabályozás a jellemző. A piacokat különösen torzítaná, ha engednék, hogy az ilyen bankok saját számlájukra kereskedjenek a különböző értékpapírokkal. Miért kellene hagyni, hogy az adófizetők feltételezett garanciájára sandítva hazardírozzanak? Egyes bankok – saját számlára és ügyfeleik pénzét felhasználva – olyan nagyméretű kereskedést folytatnak, amely ugyanolyan tisztességtelen előnyt hoz számukra, mint a bennfentes kereskedelem. A kisebb szereplők hátránya egyre nő. Ki ne részesítené előnyben azokat a hitelbiztosítási ügyleteket (CDS), amelyek végén készpénzfizetői kezesként ott áll a brit vagy az amerikai kormány. Nem csoda, ha ezeket az ügyleteket a „bukáshoz túl nagy” intézmények uralják.
Közgazdászok abban egyetértenek, hogy az ösztönzés sokat számít. A banktisztviselőket a nagyobb hozamokért jutalmazzák, származzanak azok akár a piaci átlagnál jobb teljesítményből vagy a nagyobb kockázatvállalásból. Az eredmény azonban az lett, hogy vagy becsapták a részvényeseket és a befektetőket, vagy egyszerűen nem értették meg a kockázatok természetét, esetenként pedig mindkettő bekövetkezett, és ez eléggé lehangoló. Tekintettel a befektetőknek a kockázati ügyekben meglévő tudatlanságára és a vállalatirányításban meglévő fogyatékosságokra, a bankároknak minden okuk megvolt arra, hogy ne hozzanak létre jó ösztönző struktúrákat. Ezeket a hiányosságokat sürgősen ki kell javítani, mind a szervezetek, mind az egyes menedzserek szintjén.
Fel kellene darabolni a „túl fontos, hogy megbukhasson” (vagy inkább a „túl komplex, hogy javítható legyen”) intézményeket. Ahol ez nem lehetséges, ott korlátozni kell a tevékenységi körüket, magasabb adókat és tőkemegfelelési mutatókat kell meghatározni az esélyek kiegyenlítése végett. Az ördög azonban itt is a részletekben bújik meg, mert a nagybankok mindent elkövetnek majd, hogy a kirótt terhek eltörpüljenek az adófizetőktől remélt segítséggel szemben.
A gazdaság és a társadalom számára azonban a bankok akkor is óriási – a méreteikkel és a hazardírozással arányosan növekvő – kockázatokat tartogatnak, ha az ösztönzési struktúrájukat sikeresen átalakítanák. Minél jobban csökkentjük az intézmények méreteit, annál nyugodtabbak lehetünk a szabályozás többi részletét illetően. Ebben igaza van Kingnek, Paul Volckernek, az ENSZ pénzügyi reformbizottságának és másoknak. Most egy több lábon álló megoldás kell: speciális adók, nagyobb tőkemegfelelési mutatók, szigorúbb felügyelet bevezetése, a méretek és az engedélyezett kockázatvállalás korlátozása révén. Ezzel ugyan még nem lehetne kizárni egy újabb válság bekövetkeztét, a valószínűségét és pénzügyi veszteségét azonban nagyban csökkenteni lehetne.
A szerző a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora
Copyright: Project Syndicate, 2009
@ www.project-syndicate.org
