BUX 42,045.87
-1.98%
BUMIX 3,943.4
-0.93%
CETOP20 1,992.63
0.00%
OTP 10,465
-2.88%
KPACK 3,100
0.00%
0.00%
0.00%
0.00%
-0.60%
ZWACK 17,450
0.00%
0.00%
ANY 1,590
-3.05%
RABA 1,165
0.00%
0.00%
-1.34%
0.00%
-0.92%
-1.13%
+1.67%
0.00%
0.00%
-0.14%
OTT1 149.2
0.00%
-0.99%
MOL 2,790
-2.79%
-1.26%
ALTEO 2,330
-2.10%
0.00%
-2.33%
EHEP 1,420
-3.07%
+1.42%
-0.13%
MKB 1,972
0.00%
0.00%
-0.34%
0.00%
0.00%
SunDell 42,000
0.00%
0.00%
-0.74%
-2.22%
0.00%
+0.62%
-1.61%
GOPD 12,700
0.00%
OXOTH 3,740
0.00%
-0.45%
NAP 1,202
-2.12%
0.00%
0.00%
Forrás
RND Solutions
Vélemény

Nyugdíjak és populizmus

Bár az elmúlt hónapok gazdaságpolitikai vitái azt sejtették, hogy az idei választási kampányban a megelőző kettőnél nagyobb szerep jut a racionális érvelésnek, a nyugdíjfronton ismét a populizmus látszik győzedelmeskedni.

A választási kampány közeledtével a magyar politikai elit ismét elfeledni látszik azt a racionális beszédmódot, amelyre jórészt a válság és annak húsba vágó következményei rákényszerítették. A krízishelyzetben a nemzetközi hitelezők elvárásait a magyar gazdaságpolitika úgy teljesítette viszonylag sikeresen, hogy a rövid távú stabilizáció mellett néhány kritikus területen (az adórendszerben, mindenekelőtt a munkát terhelő adók és járulékok szintjében, illetve a nyugdíjrendszerben) egyértelműen kedvező irányba, a hosszú távú pénzügyi és társadalmi fenntarthatóság irányába módosultak a paraméterek.

Itt összehasonlíthatja az egyes magánnyugdíjpénztárak teljesítményét

Sőt, az elmúlt hónapokban úgy tűnhetett, hogy a meghatározó politikai erők végre elfogadják: világnézettől, ideológiai beállítódástól függetlenül racionális, fenntartható politikát kell folytatni az állam pénzügyeinek intézésében. Mintha megszületőben lett volna egy latens egyetértés arról, hogy az államadósságot – illetve a lakosság és a vállalkozások magánadósságát is – csökkenteni kell, a kisállamok számára komoly kockázatot jelentő nemzeti valuta helyett az euró mielőbbi bevezetésére kell törekedni, továbbá, hogy a magyar gazdaság legfőbb strukturális gondját jelentő foglalkoztatás növeléséhez a munkát terhelő adók és járulékok mérséklése is elengedhetetlen (bizonyos közoktatási és közösségi közlekedési koncepcióváltás mellett). Már-már azt remélhettük, hogy jórészt a múlté az a populista beszédmód, amely az elmúlt két választási kampány időszakában nemcsak a szakpolitikusok érzékeny fülét sértette, hanem a későbbi racionális politikai cselekvés lehetőségét is aláaknázta. Meglehet – ez részben így is van –, hogy néhány kulcsterület ezúttal nem lesz az irracionális retorika foglya, és a politikai erők értelmes vitát folytatnak majd például az euró bevezetésének időzítéséről. Az elmúlt hetekben azonban egy területen elszakadt a józanság fonala: a nyugdíjkérdés ismét a populista beszéd martalékává lett.

Tavaly a magyar nyugdíjrendszer paraméterei mind a hosszú távú pénzügyi fenntarthatóságot, mind a társadalmi igazságosság szempontjait tekintve egyértelműen kedvező irányba módosultak. Amellett, hogy folytatódott a peches, vagyis a recessziós években nyugdíjba vonult generációkat érdemtelenül sújtó alacsonyabb nyugdíjak igazságtalanságának orvoslása, eltörölték a 13. havi nyugdíjat, módosultak a korábban megengedhetetlenül nagyvonalú indexálási szabályok, és ismét elindult a korhatáremelés is.

Nem mondhatjuk persze azt, hogy megtörtént az a típusú, a pénzügyi stabilitást stratégiailag is biztosító nyugdíjreform, amely néhány éve Németországban vagy Svédországban. A 2009-es magyar változások inkább egyfajta időnyerésre elegendők, amint azt a Nyugdíj és Időskori Kerekasztal decemberi részletes – és valamennyi állampolgár, köztük tehát a politikusok számára is nyilvánosan hozzáférhető – jelentése meggyőzően bemutatja. Az időnyerés ugyanakkor nem jelenthet tétlenséget: mindenekelőtt a magyar társadalom már ma is kiugróan magas, a jövőben pedig várhatóan tovább növekvő gazdasági függőségi rátája miatt mindenképp találni kell egy olyan megoldást, amely automatizmusokat visz a rendszerbe, és átlátható kapcsolatot teremt a nyugdíjjárulék-befizetések, illetve a majdani nyugdíjjogosultság között.
Ennek a feladványnak természetesen többféle megoldása is lehetséges, és a különböző lehetőségek közötti választás elsősorban nem technikai, hanem alapvetően értékválasztásunkkal összefüggő, ha úgy tetszik, világnézeti kérdés. Az viszont, hogy az elmúlt hetek magyar politikai vitáiban a „svéd modell” – amelyet a szakirodalom a stratégiailag fenntartható nyugdíjrendszerek egyik lehetséges példájaként tart számon – szinte az ördögi, gonosz szisztéma metaforájává nőtte ki magát, felettébb riasztó. Úgy tűnik, hiába szűnt meg a tizenharmadik havi nyugdíj, a populizmus kísértete visszajár.

Értesüljön a gazdasági hírekről első kézből! Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Kapcsolódó cikkek