Nyugdíjak és populizmus
Itt összehasonlíthatja az egyes magánnyugdíjpénztárak teljesítményét
Sőt, az elmúlt hónapokban úgy tűnhetett, hogy a meghatározó politikai erők végre elfogadják: világnézettől, ideológiai beállítódástól függetlenül racionális, fenntartható politikát kell folytatni az állam pénzügyeinek intézésében. Mintha megszületőben lett volna egy latens egyetértés arról, hogy az államadósságot – illetve a lakosság és a vállalkozások magánadósságát is – csökkenteni kell, a kisállamok számára komoly kockázatot jelentő nemzeti valuta helyett az euró mielőbbi bevezetésére kell törekedni, továbbá, hogy a magyar gazdaság legfőbb strukturális gondját jelentő foglalkoztatás növeléséhez a munkát terhelő adók és járulékok mérséklése is elengedhetetlen (bizonyos közoktatási és közösségi közlekedési koncepcióváltás mellett). Már-már azt remélhettük, hogy jórészt a múlté az a populista beszédmód, amely az elmúlt két választási kampány időszakában nemcsak a szakpolitikusok érzékeny fülét sértette, hanem a későbbi racionális politikai cselekvés lehetőségét is aláaknázta. Meglehet – ez részben így is van –, hogy néhány kulcsterület ezúttal nem lesz az irracionális retorika foglya, és a politikai erők értelmes vitát folytatnak majd például az euró bevezetésének időzítéséről. Az elmúlt hetekben azonban egy területen elszakadt a józanság fonala: a nyugdíjkérdés ismét a populista beszéd martalékává lett.
Tavaly a magyar nyugdíjrendszer paraméterei mind a hosszú távú pénzügyi fenntarthatóságot, mind a társadalmi igazságosság szempontjait tekintve egyértelműen kedvező irányba módosultak. Amellett, hogy folytatódott a peches, vagyis a recessziós években nyugdíjba vonult generációkat érdemtelenül sújtó alacsonyabb nyugdíjak igazságtalanságának orvoslása, eltörölték a 13. havi nyugdíjat, módosultak a korábban megengedhetetlenül nagyvonalú indexálási szabályok, és ismét elindult a korhatáremelés is.
Nem mondhatjuk persze azt, hogy megtörtént az a típusú, a pénzügyi stabilitást stratégiailag is biztosító nyugdíjreform, amely néhány éve Németországban vagy Svédországban. A 2009-es magyar változások inkább egyfajta időnyerésre elegendők, amint azt a Nyugdíj és Időskori Kerekasztal decemberi részletes – és valamennyi állampolgár, köztük tehát a politikusok számára is nyilvánosan hozzáférhető – jelentése meggyőzően bemutatja. Az időnyerés ugyanakkor nem jelenthet tétlenséget: mindenekelőtt a magyar társadalom már ma is kiugróan magas, a jövőben pedig várhatóan tovább növekvő gazdasági függőségi rátája miatt mindenképp találni kell egy olyan megoldást, amely automatizmusokat visz a rendszerbe, és átlátható kapcsolatot teremt a nyugdíjjárulék-befizetések, illetve a majdani nyugdíjjogosultság között.
Ennek a feladványnak természetesen többféle megoldása is lehetséges, és a különböző lehetőségek közötti választás elsősorban nem technikai, hanem alapvetően értékválasztásunkkal összefüggő, ha úgy tetszik, világnézeti kérdés. Az viszont, hogy az elmúlt hetek magyar politikai vitáiban a „svéd modell” – amelyet a szakirodalom a stratégiailag fenntartható nyugdíjrendszerek egyik lehetséges példájaként tart számon – szinte az ördögi, gonosz szisztéma metaforájává nőtte ki magát, felettébb riasztó. Úgy tűnik, hiába szűnt meg a tizenharmadik havi nyugdíj, a populizmus kísértete visszajár.
