Nyitva maradt pénzcsap

A kötelező átvételhez kapcsolódó kompenzációs célú pénzeszközre (KÁP) vonatkozó első rendelet a kilencvenes évek végén azért jelent meg, mert a Nyugat-Európában már rég elterjedt módszer – tehát a gázmotorokkal kapcsoltan termelt hő- és villamosenergia-előállítás – teljesen ismeretlen volt Magyarországon. A kapcsolt termelés nagyon gazdaságos, általa takarékoskodhatunk a primer tüzelőanyaggal, így csökkentjük a káros anyag kibocsátását is. Óriási beruházási támogatással megindult a gázmotorosítás, állítólag voltak olyan gázmotor-installációk is, amelyek néhány hónap alatt megtérültek. Nagy nehezen fel is tűnt az államigazgatásnak, hogy a rendszer kicsit túltámogatott. Jött a „nagy” visszavágás: a 2000-es évek közepétől kemény tíz százalékkal csökkentették a KÁP-ot.

Színházi előadásba illő, óriási felháborodások és műfenyegetések jöttek az érintettektől, hogy „tönkremegyünk”, de a beruházási kedv nem csitult. Amikor 2003 végén kineveztek elnökhelyettesnek a Magyar Energia Hivatalba, az egyik feladatom épp a kapcsolt KÁP-támogatások lefaragása volt. Az évente erre kifizetett öszszeg akkor már meghaladta a tízmilliárd forintot, ma ez hetvenmilliárd forintnál is több. Ezt az összeget az áram árában „szétkenve” a lakótelepi panelházban lakó kisnyugdíjas, Mari néni fizeti meg! Nem is nagyon értettem mint kalorikus mérnök, hogy miért kell támogatni azt, ami önmagában is nagyon nyereséges.

A lankadatlan beruházási kedv miatt gomba módra tovább szaporodtak a gázmotorok, ez két szempontból nem volt jó az országnak. Egyrészt a gázmotor a hőigény szerint termel, ezzel a villamos rendszerirányítónak költséges, nehezen kezelhető kiegyenlítési gondot okoz. Másrészt jelentősen növeli az ország gázfelhasználását, ezzel gázimportfüggését is. A jogalkotói szándék azonban teljesült: lett sok gázmotor. A telepítés azután sem állt le, hogy telítődött a hazai piac, sokkal több van ma is üzemben, mint amennyi egészségesnek tűnhet. Végeredményben azonban mindenki jól járt: a bankok, a befektetők és a vállalkozók is. Csak Mari néni nem!

Néhány éve az energiahivatal üzembe helyezett egy digitális adattárházat, ahová a motorüzemeltetőknek el kellett küldeniük a havi termelési és energiamérleg-adataikat. Ez a havi adatszolgáltatási kötelezettség szerepel az engedélyokiratban, a havi 75 és évi legalább 65 százalékos hatásfok-kötelezettséggel együtt. Amikor egy okos kis segédprogramon átfuttattuk a motorok által szolgáltatott adatokat, kiderült, hogy jó néhány motor hatásfoka igencsak 100 százalék felett van, ez komoly trükközésre engedett következtetni. (Hacsak nem találták fel a perpetuum mobilét.) Amikor a hivatal elrendelte a „jogi és pénzügyi következményekkel járó” hőmérsékletmérés helyszíni OMH-ellenőrzését és -plombálását az egyébként is érvényben lévő rendeletek szerint, vagyis kizárta a trükkök egy részét, jelentősen csökkent a népszerűségem az iparágban.
De vészesen közeledett 2010 vége, amikortól megszűnt volna a kötelező támogatás, mert az eredeti, 56-os számú rendelet szerint akkortól el kellett volna zárni a nagy pénzcsapot. A gázmotorlobbi fészkelődni kezdett. Akkorra már akkorára hízott, hogy volt közöttük nagyvállalkozó, sok multi, állami nagyvállalat, természetesen néhány önkormányzat is, s persze érdekvédelmi szövetséget is alapítottak. És akkor nemrég, teljesen váratlanul, újból módosult a villamosenergia-törvény, s a szakemberek legnagyobb csodálkozására újabb hét és fél évvel kitolta a támogatott árú villamos energia kötelező átvételi rendszerének hatályát. Ez vajon kinek az érdekét szolgálta? Mert hogy nem Mari néniét, az biztos!

A szerző a Magyar Energia Hivatal volt elnökhelyettese