Kinn vagyunk a válságból? Súlyos kételyek a fellendülés erejéről
A mély recessziókat követő fellendülés általában erős szokott lenni. A második világháború utáni két másik, mély visszaesésből az amerikai gazdaság 6 százalékot meghaladó éves növekedési rátával jött ki, ez legalább három évig tartott. Ilyen ütemű bővülést azonban most senki sem jósol, mert a pénzügyi válságokból a kilábalás általában jóval lassabb és fájdalmasabb.
Érdemes visszaemlékezni az 1930-as évek nagy gazdasági depressziójára, amelyhez a politikusok előszeretettel hasonlítják a mostani válságot, amikor igazolni akarják a masszív kormányzati beavatkozást. Annak idején, 1929 és 1933 között az amerikai GDP reálértéken 30 százalékkal esett, a munkanélküliségi ráta megközelítette a 25 százalékot, maga a depreszszió több mint egy évtizedig tartott. Mindezek az értékek a többszörösét képviselik a mostani válság idején tapasztaltaknak. Annak idején gazdaságpolitikai hibák sora – az adóemeléstől a gyenge jegybanki döntéseken keresztül a globális protekcionista intézkedések hullámáig – járult hozzá, hogy egy mély recesszió súlyos gazdasági depresszióba forduljon. Ezeket a hibákat most nem lenne szabad elkövetnünk.
A világ vezető politikusai bővítik a Nemzetközi Valutaalap forrásait és megkísérlik a nemzetközi pénzügyi szabályozás koordinálását, eközben azonban a kereskedelmi feszültségek növekszenek. A francia államfő és a kínai miniszterelnök az amerikai protekcionizmust kárhoztatja, eközben azonban szinte semmi sem történik a dohai kereskedelmi forduló újraindításáért. Ha pedig itt nincs haladás, akkor a nem tarifális kereskedelmi akadályok mindenütt dudva módjára szaporodnak.
Fokozódnak a valutáris feszültségek is. Miután az amerikai Fed megemelte a mérlegfőösszegét, nagy tömegben vásárolt hosszú lejáratú állampapírokat, miközben általában késlekedni szokott a kamatok emelésével, és robbanásszerűen növekszik az USA államadóssága is, erősödnek az amerikai köztartozások monetizálásával és a jövőbeni inflációval kapcsolatos félelmek. Rövid távon ugyanakkor csekély az infláció kockázata a fejlett államokban, Japánban egyenesen deflációval számolnak.
Néhány feljövő államban – például Kínában és Indiában – mindazonáltal fenyeget az általános drágulás veszélye. Pekingben a jegybank vezetője sürgette, hogy valutakosárral helyettesítsék a dollárt mint nemzetközi tartalékvalutát. Válaszul az USA kemény fellépést ígér a „kínai valutamanipulációval” szemben, amely utat nyithat büntetőtarifák kiszabásához. Márpedig egy kereskedelmi háború lenne az utolsó dolog, amire a globális gazdaságnak most szüksége van.
Az euró esetében nem csak ingadozásról beszélhetünk az utóbbi időben, egyesek már a hosszú távú életképességét is kétségbe vonják. Bár az egységes valuta összességében sikeres volt, az átláthatóságból és az alacsonyabb tranzakciós költségekből eredő előnyöket semlegesítik azok a hátrányok, amelyek a független monetáris politika és az árfolyamok lökéscsillapító hatásának elvesztéséből erednek. Munkaerő-áramlás nélkül így az Európai Unió periférián lévő, hatalmas államadóssággal és folyómérleg-hiánnyal küszködő államai alacsonyabb bérszínvonal és nagyobb munkanélküliség elviselésére kényszerülnek egy ideig.
A globális gazdaság legnagyobb, rendszerszintű problémájának az államadósság ugrásszerű növekedése látszik. Az IMF szerint ennek a GDP-hez viszonyított aránya 2014-ig az USA-ban 85, Németországban 82, Franciaországban 85, Olaszországban 126, Japánban 144 százalékra emelkedik. Emiatt a fellendülés idején az államadósság finanszírozása várhatóan visszaszorítja a piacokon a magánszektor, a helyhatóságok és a fejlődő államok hitelfelvételi igényeit. Az államadósság kezelésével járó adóemelések és kiadáscsökkentések várhatóan politikai instabilitást okoznak, ez fokozza a volatilitást a pénzügyi piacokon.
Ami ennél is rosszabb, az adósságteher és az adók magas szintje fékezi a gazdaság teljesítményét. Az IMF szerint az adósság/GDP ráta minden 10 százalékpontnyi növekedése egy százalékpont negyedével fogja vissza a hosszú távú bővülési trendet. E hatás miatt az euróövezetben 0,6 százalékkal, az USA-ban és Nagy-Britanniában közel egy százalékponttal, Japánban pedig 1,3 százalékpontnyi mértékben marad el az expanzió az egyébként várható ütemtől. Ez pedig biztos út lehet a társadalmak stagnálásához, a magán- és a közszükségletek kielégítetlenségéhez, amely a szűkülő exportlehetőségek miatt különös pusztítást tud okozni a fejlődők körében.
A nemzetközi pénzügyi rendszerben várható ilyen erős rengéseket korlátok között kell tartani. A hatalmasra duzzasztott államadósságok miatti lanyha növekedés a gazdaságaink számára felérne azzal, mint amikor egy infarktuson éppen átesett szervezetet valamilyen rákbetegség támad meg. A megelőzésnek a kereskedelmi súrlódások mérséklésével, valamint ésszerű monetáris és fiskális exitstratégiákkal kell kezdődnie a válság után. Inkább előbb, mint utóbb.
Copyright: Project Syndicate, 2010@ www.project-syndicate.org
