A központi bankok elveszített ártatlansága
A központi bankokról mindkét esetben látszott, eltérnek a hagyományos monetáris politikától. Az utóbbi harminc év során figyelemre méltó konszenzus jött ugyanis létre arról, hogy a központi bankok elsődleges – ha ugyan nem egyetlen – feladata és felelőssége az árstabilitás garantálása. Az 1990-es évek eleje óta egyre divatosabbá vált, hogy ezt az inflációs célkövetés keretében definiálják.
Az árak többé-kevésbé állandó szintjének fenntartása lényegesen más feladatot jelentett, mint a hagyományos jegybanki szerepkör. Az eredeti elképzelés szerint az árstabilitás nem szerepelt a jegybankok tevékenységének nyilvánvaló céljai között, mert a pénz értékét a nemesfémek súlyában fejezték ki. A központi bankok funkcióját ehelyett két fontos célnak rendelték alá. Először menedzselniük kellett az államnak nyújtott hiteleket a nagyobb háborúk idején. Így jött létre a világ legősibb központi bankjai közül a svéd Riksbank (1668-ban) és a Bank of England (1694-ben). Hasonló körülmények között jelent meg a Banque de France (1800-ban), majd a XIX. század elején a norvég és a finn központi bank. Ezek mindegyikére jellemző, hogy szorosan kapcsolódott egy szűk körű politikai elit érdekeihez és befolyásához. Úgy tűnt, a pénzügyi hatalmat általuk egy ellentmondásos és veszélyeztetett politikai rend szolgálatába lehet állítani. A demokratikusabb rendszerek ennek megfelelően gyanakvóbbak voltak az intézményi innováció politikai következményeivel szemben. A kijelölt, állami orientációjú központi bankkal szembeni politikai gyanakvás vezetett oda, hogy nem újították meg például az Egyesült Államok első és második ilyen bankjának alapító okiratát, amelyek így eltűntek. A politikai befolyással szembeni ellenállás más országokban (például Svájcban) megakadályozta a központi bank felállítását.
A központi bankok létrehozatalához vezető második történelmi motiváció a pénzügyi rendszer megóvása volt. A XIX. század derekán a jegybankok újabb generációja jött létre, lényegében a fizetési rendszer menedzselésének és a törékeny bankrendszer stabilizálásának szándékával. Ez volt az oka a Deutsche Reichsbank 1875-ös megalapításának, amelyet válaszul szántak az 1873-as pénzügyi válságra, és ez állt az amerikai Federal Reserve 1914-es létrehozatalának hátterében is, amellyel az 1907-es válságra reagáltak. Ezekben az esetekben is erős volt a gyanakvás, hogy a központi bank eszköz a pénzügyi elit kezében.
A modern jegybank első és tiszta példáját az Európai Központi Bank adta, amelynek két feladatául a pénzkibocsátást és az árstabilitás megőrzését szabták. Az intézmény felvette annak a Bundesbanknak a politikai örökségét, amelyet a szövetségesek a második világháború után hívtak életre azzal az eltökélt szándékkal, hogy szakítson a korábbi német központi banki tradíciókkal. Ezen hagyományokra jellemző volt a politikai alávetettség a pénzügyi establishment köreivel szemben, és ez aláásta a monetáris stabilitást, inflációhoz és a valuta lerombolásához vezetett.
Az EKB abban is eltért a korábbi központi bankoktól, hogy nem tekintettek rá úgy, mint egy integrált, de potenciálisan sebezhető bankrendszer támaszára. Arról már a 80-as évek végén, illetve a 90-es évek elején is vitáztak, hogy a leendő EKB-nak legyen-e bankfelügyeleti és szabályozási szerepköre. A válasz akkor „nem” volt, ami utólag, az 2007–2008-as hitelválság tükrében alapvetően hibás döntésnek bizonyult. Más szavakkal: a válság fényében az EKB-nak inkább úgy kellene viselkednie, mint egy régi vágású központi banknak. Máris foglalkozni kényszerül például az államadóssággal, hogy szavatolja a piacok zökkenőmentes működését. Az is világossá vált, hogy a központi bankok változatlanul felelősséggel tartoznak a pénzügyi szektor stabilitásáért, akár tetszik, akár nem. Mindennek természetesen vannak kockázatai. A nem konvencionális monetáris politika például a fiskális politika egyfajta pótlékaként viselkedik, amennyiben a központi bank forrásokat allokál vagy újra eloszt egyedi érdekek mentén: az Egyesült Államokban a lakáspiacon fellépve, Európában pedig a kormányok bőkezű osztogatásaiba bekapcsolódva.
Az átállás az új helyzetre jóval nagyobb politikai szerepvállalást tételez fel a központi bankok részéről. Ennek részeként fokozódik az igény a nagyobb elszámoltathatóság iránt, emellett szükségessé válik a politikai hatóságok bekapcsolódása a jegybank politikájának meghatározásába.
A permanens szüzesség a permanens sterilitás receptje. Az európai jegybanki feladatkört illetően most lehet választani: eljátszadozik a politikai partnerek sokaságával, vagy inkább megállapodik a házasságban a felelősség és az elszámoltathatóság jól definiált mechanizmusai mentén.
Harold James a Princeton Egyetem történelemprofesszora.
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
