Átalakulásra kényszerített családi gazdaságok
Bár az agonizálás okai öszszetettek, a fő hátrány a méretbeli különbözőségből fakad. A francia gazda ugyanis világpiaci versenytársaihoz képest drágán és kis tételekben termel. Igaz ugyan, hogy kiváló minőségű élelmiszerek előállítására képes, de ilyen magas árfekvésű termékek iránt nagyon korlátozott a fizetőképes kereslet még a világ fejlett országaiban is.
A családi alapon szervezett kisbirtokok hanyatlása annak ellenére történik, hogy a francia termelők az uniós támogatások megszerzése terén mindig is kivételezett helyzetben voltak és vannak jelenleg is. Brüsszeli statisztikák szerint a francia mezőgazdaság ebben az évben mintegy 8,5 milliárd euró támogatásban részesül a Közös Agrárpolitika (KAP) keretében, és ehhez a francia állam jó pár milliárdot még hozzátesz a nemzeti költségvetésből. Brüsszel azonban az évi 42 milliárd eurós agrárbüdzsé lefaragására kényszerül, így kicsi a valószínűsége annak, hogy a francia gazdák az új hétéves költségvetési időszakban (2014–21) az elmúlt évtizedekben megszokott nagyvonalú támogatásban részesülnek.
A francia társadalomkutatók és agrárpolitikusok szerint a támogatások lefaragásának súlyos következményei lesznek, mivel a termelőknek évente juttatott közel 3000 milliárd forintnak megfelelő uniós és nemzeti támogatás sem volt képes lassítani a francia családi birtokok számának drámai mértékű csökkenését. Úgy látják: veszélyben az „igazi Franciaország” (La France profonde). Félelmük jogos, miután a római szerződés aláírása óta eltelt időben több mint 5 millió mezőgazdasági munkahely szűnt meg az országban, a farmok száma pedig 2 millióról (1960) 657 ezerre csökkent (2008). Ráadásul úgy, hogy ezek közül professzionális agrártermelést csak 347,5 ezer gazdaság folytat. A toulouse-i egyetem faluszociológiával foglalkozó professzora, Francois Purseigle szerint 2020-ra a családi gazdaságok száma a mainak a felére, mintegy 320 ezerre csökken, és a francia nemzetgazdaságban foglalkoztatottak alig 2 százalékának biztosít csak megélhetést az agrárium.
Pedig igazán nem lehet elmarasztalni a francia agrártermelőket. Jelentősen javították a termelékenységet, növelték a hozamokat és – különösen az elmúlt évtizedben – számottevő mértékben csökkentették a fajlagos termelési költségeket is. 1970-ben egy átlagos termelő 15 fő élelmét termelte meg, 2009-ben már 60 ember élelmiszer-szükségletét fedezte. (Összehasonlításul: az amerikai farmer 175, az ausztrál 150 főt képes ellátni élelmiszerrel, míg a magyar termelő körülbelül 30 főt lát el.) Mindez persze annak is köszönhető, hogy a mezőgazdasági birtokok mérete 40 év alatt a háromszorosára nőtt. Míg 1960-ban átlagosan 17 hektárt művelt egy család, addig a hivatalos statisztika szerint ma már 49-et.
Bár láthatóan imponáló mértékben sikerült javítani a hatékonyságot, a kereskedelmi gátak lebontása következményeként a francia feldolgozók és a kereskedelmi láncok egyre-másra találnak olcsóbb beszerzési forrásokat a világban. Olcsó búza jön Ukrajnából és Oroszországból, filléres baromfihús Brazíliából, minőségben és árban verhetetlen marhahús Uruguayból vagy Argentínából, vaj esetleg Új-Zélandról, a bor Chiléből, a zöldség és gyümölcs pedig Marokkóból és más észak-afrikai országból.
Az élesedő agrárpiaci verseny, az ártámogatások szisztematikus leépítése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a francia farmok jövedelme 1998 óta egyharmaddal csökkent. A mezőgazdasági háztartások 26,4 százaléka a szegénységi küszöb alatti jövedelemmel rendelkezik, míg az öszszes háztartásnak csak 14 százaléka van a létminimum alatt.
Mi tehát a kiút? – teszik fel sokan a kérdést a vidék Franciaországában. Talán a biogazdálkodás, mely a versenyképtelen tömegtermelés helyett a minőségre koncentrál? A francia agrár szakemberek szerint ez csupán néhány ezer családi vállalkozásnak tud csak megélhetést biztosítani, a hozamok ugyanis nagyon alacsonyak, s a magas kézimunka-igény miatt szükségszerűen drága a termelés.
A biotermelésre való átállásnál jóval kecsegtetőbb jövőt kínál a falusi turizmus és vendéglátás – állítja a Francia Agrárkamara, mely lelkes és hatékony támogatója a ma már közel 20 milliárd eurós árbevételt hozó agroturizmusnak. A falusi vendéglátásra és a közvetlen értékesítésre átállt farmok jövedelmének 80-90 százaléka e tevékenységből s nem a mezőgazdasági nyersanyagtermelésből származik. Így bátran, aggodalom nélkül várhatják az uniós reformokat. Vannak azonban a turizmus szemszögéből nézve kevésbé vonzó vidékek, ilyen például a Párizsi-medence, ahol a mezőgazdaságból való megélhetést a további birtokkoncentráció, a nagyüzemi jellegű termelés biztosíthatja. Gabonát, olajos magvakat, tejet, vágóállatot csak nagyban lehet gazdaságosan előállítani – ismerik el még a falusi hagyományőrzők, a „France profonde” lelkes hívei is.
A duális birtokfejlődés lehetséges békés koegzisztenciára alapozva. Ez a jövő, s ezen az alapon kell Brüsszellel is tárgyalni a következő ciklus agrárköltségvetésének alakítása során – állítják francia agrár szakemberek. Mindkét fejlődési iránynak megvan a létjogosultsága, mert az egyik gazdacsaládok, a másik mezőgazdasági munkások százezreit tartja el, s így hozzájárul a nemzeti jövedelem gyarapításához. Azt hiszem, ezek itthon is megfontolásra érdemes kijelentések. A hazai mezőgazdasági kisbirtokok a franciákéhoz hasonló kihívások elé néznek, de a nagyoknak is sok tennivalójuk van a költségtakarékos és hatékony gazdálkodás terén. Egymást segítve és kiegészítve biztosan előbb jutna ki mély válságából a magyar agrárium.
