Magyar vagon a varsói gyorson
Kezdjük a „varsói gyors” névadójával. A lengyel jobboldal 2005-től irányítja az országot, de ott két nagy tábor verseng egymással: a főként vidékieket megszólító, erkölcsi és szociális téren konzervatív, gazdaságpolitikájában inkább baloldali Törvény és Igazságosság pártja (PiS) és a társadalompolitikájában ugyancsak konzervatív, de piac- és reformpárti Polgári Platform (PO). 2007 óta a PO vezetője, a magát egy tavalyi interjúban Friedrich von Hayek nézeteivel azonosító Donald Tusk kormányoz egy kisebb párttal koalícióban. Törekvéseit a nyugdíjrendszer és az egészségügy átalakítására azonban rendre megvétózta a PiS államfője, az idén áprilisban repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt Lech Kaczynski. A két párt ellentétét jól mutatja, hogy a balesetben szintén meghalt, a PiS-hez közel álló Slawomir Skrzypek vezette jegybank ez év márciusban az IMF-fel tavaly megkötött elővigyázatossági szerződés felmondását javasolta, míg Jacek Rostowski pénzügyminiszter korainak tartotta ezt. A PO színeiben indult Bronislaw Komorowski júliusi elnökké választása elvileg elhárította az akadályokat Tusk reformtörekvései elől, de ősszel önkormányzati, jövőre pedig parlamenti választások lesznek, emiatt a miniszterelnök kivárhat. Ennek is köszönhető, hogy a korábbi tervek helyett a kormány ma várhatóan arról dönt, hogy 22-ről 23 százalékra emeli az áfát, nagyobb osztalékbefizetést vár el az állami vállalatoktól, plafont vezet be a kiadásokra és felpörgeti a privatizációt. Ezenfelül a konvergenciatervben szereplő 2012 helyett csak egy évvel később vinné a deficitet a GDP 3 százaléka alá az idén becsült 7 százalékról.
Csehországban a 2009-ben megbukott jobboldali kormányt egy évre technokrata kabinet váltotta fel, majd az idén júliusban egy minden eddiginél stabilabb többséggel rendelkező, jobboldali, hárompárti koalíció került hatalomra. Közülük kettő eleve a megszorításokkal kampányolt. A Polgári Demokraták miniszterelnöke, Petr Necas, valamint liberális pénzügyminisztere, Miroslav Kalousek máris befagyasztotta a kiadásokat, hogy az idei deficitet a GDP 5,8 százalékáról 5,3-re csökkentse. Jövőre 4,8, 2013-ra 3 százalékot céloztak meg. A miniszter egyszerűsítené az adórendszert, tizedével csökkentené az állami intézményeknél a fizetéseket és a működési költségeket, bevezetné az egyetemi tandíjat, lefaragná a szociális juttatásokat és a lakásépítési kedvezményeket, és szóba került az áfa alsó kulcsának emelése is. A későbbi tervek között szerepel a nyugdíj-, az egészségügyi és a szociális rendszer mélyreható reformja is.
Szlovákiában óvatosabb kijelentések hangoznak el. A négypárti koalíció élén júliusban kormányfővé lépett Iveta Radicová szerint például a reform nem önmagáért való. A múlt héten elfogadott kormányprogram fokozatos fiskális konszolidációt ígért, amelynek terheit „nem lehet teljesen az emberekre hárítani”. A második Dzurinda-kormány reformjait kidolgozó, most ismét pénzügyminiszterré kinevezett Ivan Miklos azonban jelezte: jövőre 2,5 százalékponttal csökkenti a hiányt a 2010-re becsült 7 százalékról, amelynek a kétharmada kiadáslefaragás lesz. A szlovák kormány ezenfelül alkotmányba foglalná a költségvetési fegyelmet, egyszerűsítené az adórendszert, lecsapna a korrupcióra, liberalizálná az energiapiacot, felülvizsgálná az autópálya-építéseket, valamint privatizálná a vasúti árufuvarozást és a pozsonyi repülőteret. A kabinet 2013-ra tervezi elérni a 3 százalékos hiányt.
Magyarország több vonatkozásban is külön utat jár. Egyrészt azért, mert itt a jobboldal fő ereje, a Fidesz egyedül volt képes kormányt alakítani (de jure koalícióban a KDNP-vel), ráadásul kétharmados többséggel. Másrészt Orbán Viktor miniszterelnök és nemzetgazdasági minisztere, Matolcsy György visegrádi társaiknál kevésbé tűnnek elkötelezettnek a deficit azonnali mérséklésében, miközben jóval közelebb állunk az uniós követelmény eléréséhez. Érvelésük szerint a megszorítások helyett a növekedés ösztönzése hozná majd el a GDP-arányos deficit és adósság csökkenését. A másokénál lényegesen nagyobb magyar adósságállomány és a devizahitelek magasabb aránya miatti külső sérülékenység ugyanakkor kikényszeríti a fiskális fegyelem folytatását. Ráadásul az EU hat éve tartó túlzottdeficit-eljárása miatt már jövőre 3 százalék alá kellene szorítani az idén 3,8 százalékra tervezett hiányt. Tény, hogy emiatt nálunk is történnek visszafogások a kiadások terén (költségvetési zárolások, bértöegcsökkentés, közigazgatás racionalizálása stb.), és másokkal közös törekvés például az adórendszer egyszerűsítése vagy a korrupció elleni harc is. A többi visegrádi ország több-kevesebb elszántsággal felvállalt reformtörekvéseit azonban nálunk a pénzügyi szektorra kivetett különadó, valamint a hazai kkv-k hangsúlyos támogatása helyettesíti. A különbségek egy része természetesen könnyen magyarázható az eltérő fejlődési pályákkal, adottságokkal, hiszen Pozsony és Prága már túl van például a nálunk tervezett egykulcsos adó bevezetésén, mi pedig a privatizációban szaladtunk előre. A magyarországi jobboldal sajátosságai azonban így is szembetűnőek.
