Oszkó Péter: Egy értelmezhető felvetés

Számos érv segítheti a nemzetközi szervezetekkel, különösen az Európai Unióval szemben folytatott tárgyalások során a magánnyugdíjpénztári befizetések és befektetések elszámolására vonatkozó szabályok átalakításának felvetését. A jelenlegi rendszer ugyanis egyrészről felső korlátot állít a saját statisztikai szabályai szerint kalkulált államháztartási hiány és államadósság tagállamonkénti alakulására, másrészt meglehetősen ellentmondásosan veszi figyelembe azon tagállamok erőfeszítéseit, amelyek például a nyugdíjrendszerük fenntarthatóvá tételének érdekében bevezették a szabályozott öngondoskodást biztosító magánnyugdíjpénztári rendszert. Ez a rendszer éppen azt biztosítja, hogy kisebb arányban háruljanak az államháztartásra a demográfiai folyamatoktól, illetve a foglalkoztatás alakulásától jócskán függő nyugdíjkiadások, s nagyobb arányban biztosítsák az időskori megélhetést az effajta jelenségektől mentesíthető, de törvényileg előírt és garantált egyéni megtakarítások.

Az effajta intézményi reform, melyet egyébként tipikusan az unióhoz újonnan csatlakozó tagállamok vezettek be, éppen hogy csökkenti az úgynevezett implicit, azaz a jövőben szükségszerűen kialakuló államadósságot, és tartósan fenntartható pályát biztosít a költségvetésnek. Csakhogy a jelenleg hatályos uniós elszámolási rend a magán-nyugdíjpénztári rendszerben elkülönített megtakarításokat nem engedi tényleges adósságcsökkentő megtakarításként figyelembe venni, hanem azzal növelni rendeli az éves államháztartási hiányt és a felhalmozott államadósságot, hiába léteznek mozdíthatatlan törvényi garanciák arra, hogy ezen megtakarítások nem azonnali fogyasztásra, hanem az időskori nyugellátásra szolgálnak.
Ez az elszámolási rend látványosan kedvezőbb helyzetet teremt a kevésbé korszerű és nagyobb pénzügyi feszültséget hordozó nyugdíjrendszert működtető régi tagállamoknak, kedvezőtlenebb helyzetbe hozza az új tagállamokat, egyben mindenkit ellenérdekeltté tesz nyugdíjrendszerének modernizálásában és pénzügyi fenntarthatóságának biztosításában. Azaz a rendszer a stabilitás helyett az instabilitást erősíti. Ilyen módon ésszerűen felvethető annak módosítása, fejlesztése azon tárgyalássorozat folyamán, amely az unió stabilitási és növekedési paktumának átalakításáról zajlik. Szemben a függetlenségi harcnak álcázott, de valójában egyre nagyobb függőséget eredményező hiány- és adósságnövelési harccal, melyben Magyarország egyre inkább elszigetelődne, egy ilyen vitában az új tagállamok szinte kivétel nélkül szövetségeseink lehetnek.
Talán az sem véletlen, hogy ez a szakmai vita már tavasszal megkezdődött, és előzetes tárgyalások zajlottak egyebek mellett a korábbi kormány részvételével, sőt, részbeni kezdeményezésével is. Ezeken nemcsak egységfront alakult ki a magán-nyugdíjpénztárakra vonatkozó statisztikai szabályok átvizsgálása mellett, de az elhangzott érvekre fogadókészség is mutatkozott az uniós hatóságok részéről. S ahogy korábban például a klímafinanszírozás uniós belső vitáiban is tapasztalhattuk, az ilyesfajta küzdelmek sokkal sikeresebben vívhatók meg, s végső soron sokkal inkább a hazai érdekeket szolgáló eredményekkel zárulhatnak, mint bármiféle függetlenségi harcnak kikiáltott öncélú konfliktuskeresés. Az effajta kemény, sokszor hosszú és feszült tárgyalásokat az előző kormány sem kerülte el, s azokban sokszor szövetségeseket is képes volt maga mellé állítani. Csak remélni lehet, hogy a jelenlegi kormány ennek tudatában sem fog a különbözni vágyás okán módosítani legutóbbi felvetésein, hanem a koncepció nélküli csatázás helyett egyre gyakrabban nyúl majd a kemény, de taktikus tárgyalások eszközéhez. S talán bízhatunk abban is, hogy az elszámolási szabályok továbbfejlesztésével végre nem kell minden parlamenti ciklus kezdetekor attól tartanunk, hogy az éppen hivatalba lépő kormány ismét a magánnyugdíjpénztárban felhalmozott megtakarításokra vet szemet, s nem azok államosításával próbál-e új forrást találni céltalan politikai költekezéseire.

A szerző Magyarország volt pénzügyminisztere