A „tarháld a szomszédodat” politika mindenkit koldussá tesz
Az egyik ok, hogy miatta jelentős kereslet „szivárog el” külföldre. Mivel az érkező tőke gyakorta megerősíti az érintett ország valutáját, a belső termelők versenyképtelenné válnak, ezzel együtt pedig fokozódik a külföldi javak fogyasztása. A tőkebeáramlással szembeni idegenkedés egy további oka az, hogy az érkező tételeket „forró” pénznek tekintik, amely csak akkor törekszik befelé, ha külföldön alacsonyak a kamatok, miközben a célországban a helyi eszközök árának emelkedésére lehet számítani. Ugyanez a pénz viszont pánikszerűen távozik, amint máshol javulnak a kilátások. Ez a volatilitás mind a fellendülés, mind a visszaesés mértékét felerősíti.
Mint azonban mondani szokták, a tapshoz két tenyérre van szükség. Ha a kormányok fegyelmet tudnak tartani és képesek fékezni a háztartások, a cégek és az állami intézmények fogyasztását, akkor nincs szükség külföldi tőkére, amelyet esetenként könynyedén reexportálni tudnak. A problémák akkor jelentkeznek, ha országok nem tudnak – vagy nem akarnak – ésszerűen pénzt költeni.
Az országok különféle okok miatt folytathatnak túlköltekezést. Az egyik sztereotípia a hajdani latin-amerikai gazdaságokhoz kapcsolható, amelyekben populista kormányok folytattak mértéktelen pénzszórást. Kelet-Ázsiában viszont azért kerültek nehéz helyzetbe egyes gazdaságok, mert a kormányok hosszú távra szóló, túlzott beruházásokba bocsátkoztak. Az Egyesült Államokban a mostani válság előtt a könnyen folyósított, főleg lakásépítési célú hitelek váltottak ki költekezési hullámot, míg Görögországot a kormány hatalmas hitelfelvételei juttatták bajba.
Egyes államok – például Kína, Németország, Japán, illetve néhány olajexportáló ország – jelentős terméktöbbletet juttatnak a világgazdaságba, amivel szemben nem minden állam képes a kiadásait a lehetőségeinek keretei közé szorítani. Mivel a világ nem a Marsra exportál, ezért a kiviteli többleteket bizonyos államoknak fel kell szívniuk. Ennek a fogyasztásnak a finanszírozására pedig fogadniuk kell a tőkebevitel részeként érkező összegeket.
Középtávon a hagyományosan túlköltekező országoknak le kell faragniuk a kiadásaikat, miközben az ismert nagy exportőröknek növelniük kellene a fogyasztásukat. Rövid távon viszont gigantikus játszma folyik, amelyben egyik állam sem szeretné korlátlanul átvenni az ismert exportőrök termékeit, illetve tőkefeleslegeit. Ez az, ami a jelenlegi politikát oly veszélyessé teszi: végső soron valakinek át kell vennie a termék- és a tőkefelesleget, ezt azonban minden ország szeretné elkerülni.
A kérdés az, hogy ebben a helyzetben mely intervenciós lépések tekinthetők legitimnek. Az árfolyamok alakulását, vámok kiszabását vagy a tőkeforgalom korlátozását célzó bármely gazdaságpolitikai lépés más országokat még nagyobb kiigazítások megtételére kényszerít. Kína árfolyam-politikai beavatkozásai valószínűleg fájdalmas hatással járnak más feltörekvő exportőr országok számára, amelyek nem folytatnak ilyen mértékű intervenciót, és ennek folytán kevésbé versenyképesek.
A piacok működésébe azonban a fejlett ipari országok is beavatkoznak. Az amerikai monetáris politikai lépések például elégtelennek bizonyultak a belső kereslet növeléséhez, arra azonban alkalmasak voltak, hogy kiváltsák a nagyobb hozamokért folytatott globális hajszát. Az adott helyzetben az amerikai dollár jelentősen esne – erősen ösztönözve a kivitelt –, ha a külföldi jegybankok ugyanezt a dollártömeget nem forgatnák vissza amerikai állampapírokba. Ezek mind-mind olyan torzítások, amelyek késleltetik a kiigazítást. A feltörekvő országok valutáinak árfolyamai túl alacsonyak, ez fékezi az elmozdulásukat az exporttól, míg az a könnyedség, amelylyel az amerikai gazdaság működését az ottani kormány finanszírozni tudja, nem készteti arra Washingtonban a politikusokat, hogy már középtávon visszafogják a kiadásokat.
Kínának jelenleg a cégektől a lakosság felé kellene átcsoportosítania a jövedelmeket, hogy élénküljön a magánfogyasztás. Az USA-nak javítania kell az oktatást és a munkaerő jelentős hányadának képzettségét, hogy növelni tudja a magas szintű tudáson és a szolgáltatásokon alapuló kivitelt, amelyre a cégei szakosodtak. Az ebből eredő magasabb jövedelemszint növelné az amerikai megtakarításokat a fogyasztás szintjének megőrzése mellett is.
Mindehhez azonban sajnos időre lesz szükség, miközben a munkahelyek és a bővülés miatt türelmetlen állampolgárok nyomás alatt tartják a politikusokat. Emiatt országok és kormányok egész sora tesz magáévá rövidlátó gazdaságpolitikát, bár akadnak kivételek. India például eleddig elhárította a valutapiaci intervenciót, miközben tágra nyitotta a kapukat a tőkebevitel előtt, amelyből nagyon hiányzó infrastruktúra-fejlesztéseket finanszíroznak. Ez ugyan hordoz magában kockázatokat, amelyeket menedzselni kell, de azt is megmutatja, hogy a világ mit tudna kollektív módon elérni. A „tarháld a szomszédodat” politikája ugyanis csak abban lehet sikeres, hogy mindannyian koldussá váljunk.
A szerző a Chicagói Egyetem professzora, az IMF korábbi vezető közgazdásza
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
