Melyik országok szerepelnek jól? A Harvard professzora megmondja
A nemzetközi pénzügyekben és kereskedelemben ismét élénkülés tapasztalható, ennek nyomán pedig egyre becsvágyóbb forgatókönyvek láttak napvilágot, amelyek szerint a fejlÕdÕk erÕs növekedésnek néznek elébe, függetlenül az Európára és az USA-ra ismét rátelepülÕ komor kilátásoktól. Ennél is meglepÕbb, hogy egyesek a fejlÕdÕ világot egyenesen a globális gazdaság növekedési motorjának tekintik. Ezt az optimista forgatókönyvet a Világbank alelnöke, Otaviano Canuto és munkatársai által készített hosszú jelentés is alátámasztani látszik.
Több ok is van, ami miatt ez a derÛlátás nem látszik alaptalannak. A legtöbb fejlÕdÕ állam tisztába tette pénzügyeit, és nem cipel nagy adósságterhet. A kormányzati tevékenység és a gazdaságpolitika minÕsége mindenütt javult, a nemzetközi termelési hálózatokban való részvétel folytán a technológiatranszfer lehetÕségei minden korábbinál tágabbra nyíltak.
A fejlett ipari államokban tapasztalható lassú növekedésnek nem kell szükségszerÛen fékeznie a fejlÕdÕk teljesítményét, mert a hosszú távú növekedés nem annyira a külföldi kereslettÕl, mint inkább a belsÕ kínálat alakulásától függ. A tartósan gyors növekedés annak eredménye, hogy a szegényebb országok felzárkóznak a fejlettek termelékenységi szintjéhez, ez a folyamat kevésbé függ a gazdag országokban megfigyelhetÕ expanziótól. A meglévÕ „konvergenciarés” a fejlÕdÕk többségében nagyobb, mint a 70-es évek óta bármikor, amely egyúttal nagyobb növekedési potenciált is sejtet.
A jó hírek azonban ezen a ponton véget is érnek. A tartós bÕvüléshez ugyanis növekedési stratégiára van szükség, amely a fejlÕdÕket konvergenciapályára állíthatná. Ez azonban többségüknél hiányzik. Ezen országokban az utóbbi két évtized során két tényezÕ kombinációján alapult a növekedés: egyrészt a korábbi visszaesés, politikai konfliktus vagy polgárháború utáni fellendülésen, másrészt a magas nyersanyagárakon.
Vegyük például Latin-Amerika növekedését az utóbbi két évtized során. A globális verseny korbácsütései formálták a térség iparát és kényszerítettek ki jelentÕs termelékenységjavulást a legkorszerÛbb ágazatokban. Ezek az eredmények azonban csak a gazdaság szÛkebb szegmenseire korlátozódtak. Ennél is rosszabb, hogy a termelékenyebb és a kereskedelmi úton hasznosítható tevékenységben (azaz a feldolgozóiparban) az élÕmunka háttérbe szorult és átkerült a kevéssé termelékeny, informális foglalkozási szegmensekbe (például a szolgáltatásokba). A legtöbb latin-amerikai országban a szerkezeti változások ily módon inkább fékezték, semmint elÕmozdították a gazdasági növekedést.
Mivel az ázsiai országok hatásosabban támogatták a kereskedelem csatornáin keresztül hasznosítható szektorokat és tevékenységi formákat, ezért a térség el tudta kerülni a fentebb leírt betegségtüneteket. IdÕvel azonban az ázsiai gazdasági modell is elérheti a határait. Kínának különösen szembe kell néznie azzal, hogy a világ nem tÛri végtelenségig a hatalmas kereskedelmi többletek felhalmozását. Az ország gazdasági növekedésének fÕ hajtóereje az utóbbi évtized során az alulértékelt valuta volt, amivel lényegében szubvencionálták a feldolgozóipart. A jüan jelentÕs felértékelése nyomán ez a támogatási forma lényegében megszÛnne.
A fejlÕdÕk növekedési kilátásai mögött van egy mélyebb kérdés is. Ha a világgazdaságban növekszik a súlyuk, akkor vajon képesek lesznek-e olyan irányba orientálni a globális kormányzati mechanizmusokat, amellyel fenntartható a barátságos gazdasági környezet? A feltörekvÕ országok ez idáig még nem tudtak olyan vezetÕ szerepre szert tenni, amelynek alapján erre a kérdésre igenlÕ választ lehetne adni. Napjaink globális intézményei – az IMF, a Világbank, a Világkereskedelmi Szervezet – továbbra is úgy mÛködnek, ahogy Õket Amerika, a második világháború utáni vezetÕ szerepét felhasználva létrehozta (bár nyilván jelentÕs változáson mentek keresztül).
Olyan országok, mint Brazília, Kína, India vagy Dél-Afrika eddig kevéssé jelezték érdeklÕdésüket, hogy hozzájáruljanak valamiféle globális rendszer kiépítéséhez, ehelyett inkább amolyan szabadúszók módjára viselkedtek. Egy korábbi mexikói külügyminiszter, Jorge Castaneda ennél is tovább ment: szerinte ezek az országok rendszeresen ellenezték globális szabályok elfogadását az éghajlatváltozástól kezdve egészen a nemzetközi kereskedelemig. Emlékeztetnünk kell ugyanakkor azokra a szakértÕi véleményekre is, hogy a gazdasági hatalom szétoszlása kevéssé stabil világgazdaságot eredményez. Ha a globális gazdaság súlypontja jelentÕsen eltolódik a fejlÕdÕ államok irányába, akkor ez nem sima és talán nem is áldásos folyamat lesz.
Két dologban bizonyosak lehetünk. Az egyik, hogy jól csak azok az országok szerepelnek majd, amelyek a belsÕ szerkezeti reformokon alapuló, növekedésösztönzÕ stratégiákat alkalmaznak. A másik, hogy a globális kormányzással kapcsolatos feladvány – tehát hogy miként kell menedzselni a önjáróvá vált világgazdaságot – valószínÛleg egyre nehezebb lesz.
A szerzÕ a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
