Senki se számítson a globális kormányzásra
Washingtonban a vádoló ujjak Kínára mutatnak, annak valutapolitikáját okolva a hatalmas kereskedelmi hiányért és az amerikai munkahelyek tönkretételéért. Ha viszont elmegyünk Koreába vagy Brazíliába, akkor az amerikai Federal Reserve hiperexpanzív monetáris politikájáról hallhatunk panaszokat, emiatt „forró pénzek” árasztják el a feljövő piacokat, felidézve az eszközbuborékok rémét. Aki pedig Berlinben kérdezősködik, annak telebeszélik a fülét azzal, hogy hiányzik más országokban a fiskális fegyelem és a szerkezeti reformok.
A védekezés – Shakespeare egyik mondatát kiforgatva – manapság általában úgy hangzik, hogy a globalizáció közepette „a hiba nem a csillagokban és nem is magunkban van, hanem a kereskedelmi partnereinkben”. Hangozzék bármily öncélúnak is ez a formula, nem nélkülöz minden alapot. Amint ugyanis a gazdaságok teljesen egymásba fonódnak, a világ bármely pontján hozott döntések elkerülhetetlenül visszhangra lelnek másutt.
Az amerikai subprime jelzálogválság tüzét nemcsak a belföldi szabályozási hiányosságok gerjesztették, hanem a megtakarítások globális özöne, amely a jobb hozamok utáni vad hajszára késztette a bankokat. Az amerikai válság így gyorsan átfordult egy globális összeomlásba. A megfelelő globális intézmények hiánya súlyosbította a válságot, és késleltette a fellendülést. Ma pedig a különutas fiskális, monetáris és árfolyam-politikai intézkedések hatása átgyűrűzik az országhatárokon, és ez valutaháborúval és protekcionizmussal fenyeget.
E kihívások kezelése korunk legsúlyosabb gazdasági kérdésévé lépett elő. A technokraták és a legtöbb gazdaságpolitikus körében kedvelt megközelítés, hogy a globális kormányzás kiterjesztésében keresik a gyógyírt. A globális problémák végső soron globális megoldásokat követelnek, ez azt jelenti, hogy meg kell erősíteni a nemzetközi szervezeteket (mint amilyen az IMF), növelni kell a nemzetközi fórumok (például a G20) hatékonyságát, valamint szigorúbb nemzetközi szabályokat és normákat kell megszabni (amint történt az a tőkemegfelelési követelményekkel).
Egy másik megközelítés annak felismerése, hogy a globális kormányzás sohasem válhat teljessé, a különféle mellékhatásokat pedig óvatosabb gazdasági globalizációval lehet mérsékelni. Ez a stratégia homokot szór a globális gazdaság gépezetébe a belföldi gazdaságpolitikák mozgásterének növelésével és a más országok lépéseivel szembeni védekezéssel. Ez talán a protekcionizmus képzetét idézi fel, végső soron azonban éppen a tartósabb globalizáció záloga lehet.
A világ gazdaságának számos mai baja eredeztethető annak a felismerésnek az elmaradásából, hogy egyes belső gazdasági célok végső soron ütköznek a globális gazdasági felelősségvállalással, bármennyire bizonygatjuk is ennek ellenkezőjét. Nézzünk erre néhány példát.
Az uruguayi fordulót széles körben ünnepelték mint a Világkereskedelmi Szervezet nagy vívmányát, mert általa szigorúan nemzetközi szinten lehetett korlátozni a szubvenciókat és a fejlődő államok iparpolitikai lépéseit. Ez azonban oda vezetett, hogy hasonló célokat más eszközökkel juttassanak érvényre. Kína például a 2001-es WTO-taggá válás nyomán többé nem hagyatkozhatott a tarifák és a szubvenciók korábbi rendszerére. Ehelyett iparát az alulértékelt valutájával kezdte el támogatni. Külkereskedelmi többlete így ugrásszerűen növekedett, fokozva a globális makrogazdasági egyensúly hiányát és a feszültséget az USA-val. A világgazdaság jobban járt volna, ha az iparpolitika alkalmazásával szemben kevesebb korlátozás van érvényben, akár Kína, akár más fejlődő állam viszonylatában. Ha pedig a világ szeretné elfogadtatni Pekinggel a kereskedelmi mérlege feletti kiterjedtebb nemzetközi felügyeletet, akkor fel kell készülni a „valamit valamiért” alapú alkukra, esetleg mentesítve Kínát a szubvenciós szabályok alól.
Hasonló dolog történt, amikor feltörekvő országok megnyitották magukat a pénzügyi globalizáció előtt. Akkor még arra számíthattak, hogy a tőkeáramlás megkönnyíti a gazdaságuk fejlődését. Azt is gondolhatták, hogy a megfelelő makrogazdasági politika – óvatos szabályozással és a nemzetközi szervezetek támogatásával – segíti őket a várható káros hatások elhárításában. A pénzügyi piacok azonban csak alkalmi barátoknak bizonyultak, akik soha nem érhetők el, ha leginkább szükség lenne rájuk. A téves feltételezés arra kényszerítette a fejlődő államokat, hogy költséges próbálkozásokkal védjék gazdaságaikat a pénzügyi piacok kilengéseivel szemben. Ami ennél is rosszabb, olyan stratégiák (valutaintervenció, erőltetett tartalékfelhalmozás) alkalmazását követelte meg, amelyekkel a pénzügyi instabilitást egyszerűen máshová exportálták. Itt tehát jobb lett volna, ha sokkal nagyobb óvatosságot tanúsítanak, mielőtt megnyitották ezeket az államokat a globális pénzügyi szektor számára.
Az a világgazdaság, amely a saját nemzeti érdekeiket szem előtt tartó országokból áll, talán nem fogja elérni a hiperglobalizáltság állapotát, mindenesetre messzemenően nyitott lesz. A globális gazdaságnak emellett bizonyosan szüksége lesz valamiféle „közlekedési szabályrendszerre”, ha számolni kell a határokon átmenő, begyűrűző hatásokkal. A nemzeti előjogok és a nemzetközi szabályok közötti egyensúlynak a politikai szükségből erényt kell kovácsolnia. Ha túlságosan elkalandozunk a globális kormányzás felé, akkor értelmetlen szabályok halmazába fogunk fulladni.
A szerző a Harvard Egyetem politikaigazdaságtanprofesszora
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
